Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Álmatlanul

, 497 olvasás, RealEnigma , 1 hozzászólás

Ezerszín

Édes álom, mely menetrend szerint ma éjjel is elkerülsz engem, gondolataim posványában hemperegve hagyod, hogy ébren vergődjek.
Az éj kékes-fekete leple behálózza testem, elmém és lelkem.
A takaró mázsás súlyként nehezedik rám, lélegezni sem tudok tőle.
Párnám izzó kősziklaként perzseli tarkómat lángcsóvába burkolva agyamat.
Érzem, ahogy a tűz mardos, de menekülni nem tudok.
Talán ha megpróbálnék felülni.
Tétova mozdulatot teszek, de a paplan nem enged.
Testem képtelen engedelmeskedni.
A feketeség beborít mindent, csak a Hold ezüstös fénye nyújt icipici világot, sejtelmes homályba burkolva a szobát.
A halovány, elszórt pislákolásban óriásira nőtt minden. Agyam lávaként izzik, szinte látszik, ahogy a gőzölgő pára elhagyja a számat szürke ködként csíkot rajzolva az éjszakába.
Szemeim kétségbeesetten forognak kiszáradt szemzugomban.
Valahogy mégis sikerül fókuszálni az óra kijelzőjére.
A kvarc-kék számok jóformán ordítanak: még messze a hajnal!
Próbálom kezemet megemelni, de kővé vált.
Sikítani szeretnék, de szobor testemből egyetlen hangot sem tudok kipréselni, csak fekszem kínjaim kellős közepében, ami ragadós szurokként ölel körül engem.
Pánik uralkodik el rajtam, amitől megőrülök.
Szeretnék mélyeket lélegezni, de tüdőm bénultan lapul bordáim mögött, mint egy összegyúrt papírzacskó.
Pompás! - gondolom magamban: Itt fogok némán, letaglózva megfulladni.
Ahogy így agonizálok eszembe jut, mi lenne ha megpróbálnám ezer fokos agysejtjeimet lehűteni és munkára bírni?
Talán még az álmodozás is menne.
Szemhéjaim poros, szúrós, kiszáradt rolóként nyikorognak, miközben feszülten koncentrálok, hogy becsukjam őket.
Lassan ráébredek, hogy nem megy.
Valami nedves enyhülést érzek az arcomon.
Sok időbe telik míg felfogom, hogy könnyezek.
A sós cseppek egyre csak peregnek meredt szemeimből, mik most a csillárt vették célpontba.
Ahogy így bámulok, egyszer csak a sötétség kellős közepébe úszik valami barnás sűrű füst szerű maszlag.
Nézem, ahogy elindul a falakból és beúszik mennyezet közepébe.
Mint valami polip, ami a semmiből életre kelve próbál karjaival bekebelezni mindent, úgy halad előre.
Ahogy figyelem a szörnyeteget mint teszi magáévá a plafont, homokos tekintetem ismét az órára téved.
Két óra telt el…
Megkönnyebbülök.
Már nincs sok hátra.
Kínjaim hamarosan bevégeztetnek, amint a madarak életre kelnek a hajnal első fényében.
Nézem az ablakot és könyörgök a mielőbbi pirkadatért.
Nem tudom mennyi ideig számolgatom a függöny finom szövésein átszűrődő tündöklő Hold szikrákat, mire végre megmozdul a lábam, majd a kezem.
Porlepte szemhéjaim esedeznek, hogy végre rácsukódjanak fáradt pilláim… és igen!
Sikerült!
Szemeim becsukódnak, s szinte ájultan zuhanok a semmibe…
Fülsiketítő zajra riadok.
A fenébe itt a reggel!
Érzéketlen testem kikényszerítem az ágyból.
Mozgásom olyan, mint egy lassított felvétel.
A konyha felé belepillantok a tükörbe és már meg sem lep a képem.
Olyan, mint ha egy zombi vigyorogna rám, de nem hagyom magam, nyelvet öltök rá.
Poroszkálok a kávéfőző felé és eljut az agyamig: egy újabb nap virradt fel, ami nem tarthat éjjel is…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 20
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 33
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · PiaNista


Page generated in 0.0474 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz