Amszterdam kikötőjében
Láthatsz egy matrózt ki énekli
álmait, miket lelkének
Odasodort a végtelen víz.
(Jacques Brel)
A Thököly úton sétáltam hazafelé. Kellemes tavaszi csend vett körül. Az autók már alig jártak, csak néhány kocsmából szűrődött ki zaj. Hosszú napom volt, gondolataimban elmerülve kerülgettem a kopogó eső cseppjeit. Örültem, hogy esik, szeretek elázni. Ilyenkor úgy érzem a város mocska egy kicsit leázik rólam. És talán egy kicsit a sajátomé is. Nehéz volt a táskám és a szívem is. Dobogott, erőlködött, értelmetlenül pumpálta a vért szerte a testembe az artériáktól a kapillárisokig. Furcsa érzés volt élni. Néha van ilyen.
Napok óta alig aludtam valamit. A Thököly és a Mexikói út sarkán egy apró pillangó rebbent oda hozzám. Mosolyogva köszönt a tavaszi széllel, látszott hogy didereg. Visszamosolyogtam és ingattam fejemet. Értettük egymást. Egyikünk sem erre vágyott ma. Megkínáltam egy szál cigivel és rágyújtottunk. Köhögött szegény, hadonászva szabadkozott. Nem szereti a kék luckyt. Ránéztem, elmosolyodtam és biccentettem.
Ahogy az eső egyre jobban kezdett esni, én annál szaporábbra vettem a lépteim. Már majdnem otthon voltam, amikor kilépett két ember egy bérház kapualjából. Magas, öltönyös urak voltak. Nem tűntek túl barátságosnak. Az egyik elém lépett. Nem szólt, csak állt előttem. Én sem szóltam. A szemébe néztem és vártam. A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam mi történik körülöttem, csak éreztem ahogyan a vesém megfeszülve ontja belém az adrenalint.
Ebben a pillanatban elővett egy pisztolyt és hasba lőtt. Fülsiketítő durranás volt. Elnyomta az eső kopogását, elnyomta a kocsmák kiszűrődő zaját, elnyomta az élet utolsó sikolyát, csak a harangok zúgtak a fülekben. Jöttek értem…
A földre zuhantam, bele egy pocsolyába. Hideg volt. Vagyis nem… egyre melegebb. Artériát ért a golyó. Iszonyatosan fájt. Olyan volt, mint amikor megszülettem és majdnem megfagytam. Olyan volt, mint amikor egyszer lenyomtak a víz alá az idősebb srácok, és mindenáron levegőt akartam venni, de sehogyan sem voltam rá képes. Kétségbeejtő. A jobb oldalamon fúródott át a lövedék. Oda nyúltam az ujjammal és próbáltam elszorítani. Ekkor vettem észre, hogy néhány ember áll körülöttem. Az egyik telefonált. A mentőket hívta. Körülbelül négy, öt perc mire ideérnek a Fiumei útról. Sok. Csupa vér volt a kezem. Fekete volt, nem is vörös. Eltalálta a májamat.
Szóval ennyi volt… És én még a végbélráktól féltem… - értelmetlenül nevettem. Jobban éreztem magam. Kezdett elmúlni a fájdalom. Kezdett egészen elviselhető lenni a dolog. Úgy éreztem magamat, mint amikor az ember egy hosszú sivatagi utazás után egy árnyékos ligetben pihen és bort kortyolgat. Könnyű voltam. Sokk… Nincs már sok hátra. Most már mindenhez túl késő. Az élethez is…
A telefonomat kerestem. Még egy hívás talán belefér. Fontos lenne elmondanom még pár dolgot a világnak. De arra most nincs idő. Egy hívás, egy lánynak. Aki talán a legfontosabb volt eddig életemben. Tartoztam neki még valamivel. Egy utolsó mondattal. A telefonom is csupa vér volt. A fejemhez emeltem és összekentem vele mindenemet. Mindig úgy éreztem, hogy a vér az emberi vágy legtökéletesebb szimbóluma. Talán így kellett lennie. Irónia, harmónia, nem számít. Kicsöngött. Egy kedves női hang szólt bele, s én csak egy szót tudtam kipréselni: Bocsánat.
Ekkor kiesett a telefon a kezemből és a fejem belehullt a vízbe. Elmosódott képeket láttam csak. Vörös angyalokat, fénylő glóriákat. Matattak körülöttem. Talán még nem sejtették, vagy nem akarták sejteni, amit én már tudtam: késő… Mosolyogtam. A lányra gondoltam, és éreztem hogy egyre gyengébb vagyok. Odahajolt felém az egyik angyal és mondott valamit. Nagyon messzinek tűnt. Tudtam, hogy egyre gyorsabban sodródok az álomvilág felé. Nem volt bennem harag. Megbékéltem magammal, a világgal, Istennel.
Kinyitottam a számat és utolsóként megpróbáltam valamit hátrahagyni az engem gyászolóknak. Csak egy mondatra tudtam gondolni. Örök tanulságul a világnak, és az életüket szeretőknek: C’ est la vie! Erőtlenül motyogtam, valószínűleg senki sem hallotta már, hogy örökre itt hagyom az árnyvilágot…
Most fentről nézem azt a lányt. Látom sírni és látom mosolyogni. Látom, ahogy megházasodik, gyerekeket nevel és megöregszik. Látom ahogy boldog. És én is boldog vagyok. Várom. Még nem tudja, nem is sejti, hogy örökségünk az örökkévalóság.
Amszterdam kikötőjében
Láthatsz egy matrózt ki iszik
És iszik s folyton csak iszik
És iszik még tovább vedel
Koccint majd egészségükre
Amszterdam sarki nőinek
Kik testüket adják oda
Ezernyi más férfiúnak
Online látogatók:
Látogató: 47
Regisztrált: 1
Kereső robot: 15 
Összes: 63
Jelenlévők:
