Ezer darabra törik a nap ezen a reggelen.
Amikor valaminek az értékét mérem, nagyon mélyen elgondolkodom. Újra és újra csak azt tudom, milyen nagyon szeretlek. Sokszor úgy érzem, fényt adsz nekem, irányt jelzel a továbbhaladásomhoz. Emlékszel? Nem is olyan régen megköszöntem az útravalót.
Érdekesen, - szinte bántva reagáltál. Hát bizony, eltelt egy kis idő, A szívem tele van sebhelyekkel. Valahogy minden egészen más lett. Bár az álmaim már csak rólad szólnak, olyan távoli minden.
Sokszor érezlek ujjaimban, az érzéseimben, a simogatásaimban. Szívemmel, szívemben a szerelmet irántad – a szeretetet. Mindig és újra előjönnek a mélyről az érzések. Mikor kezembe veszem egy-egy régi leveledet, amit nekem küldtél, elindul egy furcsa érzés. Akkor olyan jó: akkor nagyon érzem a szeretetedet, hiszen minden bennem van, mélyen. Olyankor érzem simogatásodat, csókjaidat. Megrohannak az emlékek. Nagyon szeretnélek és annyira vágylak. Mindent Neked szeretnék adni, amim csak valaha volt – remegő két kezemmel átölelni, simogatni – két gyönyörű szemedbe nézni és minden bánatodat, fájdalmadat lesimogatni rólad!