Éjsötét mennyek zengnek, fergetegek gurulnak
kereken tova a zord szél fürge lábán,
félelem sercen hozzám, sötétben honol,
szívemben ő fuvoláz valahol.
Fenyvesben oson, vállán gerenda pihen,
ahogy baktat a hajnalon át,
elsöpri vele a havas fát.
Roppan a lábam keresem szemét,
oldalogva tovatűnik, nézek szerteszét.
Nyomát űzném örökkön át,
bejárnám
fülével a nyugodt éjszakát.
Halott villám kószál.
Kialudt szeme sosem kel fel többet,
ropog a hó, az erdőben csörtet.
Ketten vagyunk egyedül,
cikáz az ágak között a sovány fény
de túl messze már, hogy elérném.
Szólnék, de fojtva lihegek felé
belém fagy könnyem ahogy hagyom,
fáradtan lépkedni a ropogós havon.
Hajnal metszi el utunk, és elvesztem nyomát
megkeresem az odvas fát,
Elhajlok mint a kevés fű a tömegek alatt
mint tehetetlen kihajtott vad
gyötört arcomat szétcsípné fagy, leülök.
Gyerek vagyok, minden sötét hozzám
imádságot nem tudok, de még elmondanám;
ülök és szemem vakul, halk zene szól,
elmémben ő fuvoláz valahol.