Minden ködös őszi reggel te vagy az egy reményem,
Mikor a tükörbe nézek, s meglepődöm keményen.
Nem magam az, akit látok, nem lehet az én fejem,
Zsíros, bolyhos, tépett, kopott puli lettem hirtelen.
Nem segít a kefe, fésű, kilátásom szinte nincsen,
Te vagy az egy fénysugár most, hajvasalóm, drága kincsem.
Beduglak a konnektorba, lelkem bízva bízik,
S látom máris acélodat, oly csodásan izzik.
Áldást érzek fürtjeimen, ahol haladsz végig,
Fénylő selymmé téve, hajam fémlapjaid érik.
A kéj közepett kitekintek szürke utcánk felé,
És ahogyan az ember azt dézsájából meré’,
Úgy zendül az eső, vihar, kopogva a párkányon,
Minden cseppje szívem marja, nehezítve halálom.
Nem csoda hát, búra görbül lassanként az ajakam,
Látom, hogy a gőzlő mámor okozta báj odavan.
Folytathatnám a vasalást, bár tudom, nem használna,
Bizonyosan göndör lesz, ha kilépek az utcára.
Kezemben a forró tárgyat szépnek már nem találom,
Eső miatt elporlad e gyöngyházfényű, mély álom.
Felkiáltok: "Csapjon mennykő! Minek is vagy, ó, te gép?
Hisz tudom, minden érintésed hajamon egy nagyot tép!
Töredezni is kezd lassan, ez szintén a te hibád.
Én leszek hát az az ember, aki innen most kivág!"
Hálózatból gyönge kábel úgy tépődik, szakad ki,
Mint mikor a míves ostor betyár jöttét hirdeti.
Nem kérdezek – hajítom már, dühöm adta erőből,
Esik, csattan, törik, hasad, emléke száll e földről.
Nedves utca kemény kövén széjjelmállva marad, ó,
Kedves, régi, öreg eszköz, a hajakat vasaló.
Iskolába, nem megyek már, nem vesznek rá e napon.
Ilyen szörnyű frizurával? Visszafekszem, leszarom.
|