Mellkasomban kong a nagy üresség, amit egy ideje nem éreztem már.
És most mégis ott üvölt és kiabál, már-már belevájja a húsomba magát és nem enged! Tudja, hogy most éppen nagyobb, sokkal nagyobb úr ő a testemben, mint én magam…
Megint itt állok a nagy szakadék szélén és hátranézek, de nem látok semmit és senkit, csak a nagy feketeség van mindenhol.
És akkor megszólítom a nagy feketeség kicsike urát:
- Mondd! Biztos, hogy e világnak semmi szüksége már rám?
Csönd van, válasz nem érkezik, csak a szikladarabok ütnek zajt a talpam alatt, amik leválnak a szakadék szája széléről.
És akkor beleüvöltöm a nagy feketeség kicsi urának gonosz szemébe!
- Legyen!
- Legyen meg a te akaratod!
És válaszra nem várva fordulok a mélység felé. Kitárom a karjaimat és érzem, ahogy a széláramlat csiklandozza az arcomat.
Közeledik a szakadék alja, s akkor úgy érzem, mintha megállna az idő és egy puha kéz a testem alá nyúlna, hogy ne csapódjak be és ne hulljak darabokra.
Halkan, mint ha csak valami távoli suttogás lenne, hallom:
- Fontos vagy!
- Kellesz még!
- Rajtad kívül más nem hiheti el neked!
- Van remény, csak akarnod kell!
- Ha most csodát tehetnék, megmentenélek…
És a puha kéz kicsusszan alólam…
Online látogatók:
Látogató: 94
Regisztrált: 3
Kereső robot: 20 
Összes: 117
Jelenlévők:
