Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Élő csillag

, 517 olvasás, bluestar , 5 hozzászólás

Ezerszín

Ahogy ott álldogáltam a priccsem mellett észrevettem, hogy a rácsok között bevilágít egy kis csillag. Közelebb mentem az ablakhoz. Hideg, tiszta éjszaka volt. Fáztam. Hallottam, hogy jön valaki. Biztosan az őr. Igen, Grigorij volt. Őt kedveltem, mert soha nem ütött meg; emberi hangon szólt hozzám. Csörrent a kulcs, kinyílott a zárkaajtó.
- Itt a vacsorád. Ez az utolsó. - mondta halkan, nyugodt, tárgyilagos hangon.
- Micsoda? - nyögtem elhalón. Számítottam, rá, hogy ez lesz az ítélet. De most mégis a számban éreztem a félelem fémes ízét, felkavarodott bennem minden, alig bírtam visszatartani magam, hogy ne öklendezzek.
- Megjött a parancs. Holnap hajnalban felakasztanak. Jobb lesz ez így, hidd el. - hallottam Grigorijt - Jobb, mint Szibériában dolgozni, mínusz negyven fokban, éhezve, életed végéig. Az kegyetlen, lassú halál. Így sokkal jobb lesz.
Szibériára gondoltam, a végtelen hómezőkre, tiszta, fehér, tündéri tájra. Már a markomban éreztem a hó hidegségét, de csak a falat kaparásztam.
- Igen. - mondtam, és mintha még bólintottam is volna. De a hangom messziről jött, valakié másé volt.
- Na akkor, jó éjszakát. - szólt Grigorij, és letette a csajkát az asztalomra.
Leültem az ágy szélére, és lassan enni kezdtem. Hideg káposztaleves volt, mint mindig. Fájt tőle a gyomrom. Nem voltam biztos benne, hogy nincs-e benne egy kis méreg. Nem véletlenül kezdett hullani a hajam is. Nade most ez már teljesen mindegy. Ettem, mert nagyon éhes voltam, és mert nem tudtam felfogni, amit Grigorij az imént mondott. Az mintha egy másik világban hangzott volna el, az én világomhoz semmi köze nem volt. Tudtam, már régóta, hogy csak ez lehet a vége. Ki fognak végezni. De egészen más valamit tudni, és valamit el is hinni. Megettem a levest, és leheveredtem a priccsre. Tökéletes sötétség volt, és csend. Megpróbáltam elmondani fejben a kedvenc grúz verseimet. Mintha imák lennének. De nem tudtam koncentrálni, és megnyugodni sem. A kicsi csillag éles, hideg fénnyel világított. Ahogy bámultam, egyre inkább úgy láttam, mintha mozogna. Nyilván megbolondultam már, - gondoltam. Felkeltem, közelebb mentem az ablakhoz. Igen, pulzált, lüktetett az a csillag, mintha a kis szíve verne. Súlyos hibát követtem el. Nem, nem az volt a hiba, hogy beléptem a pártba. Mindenki belépett. Próbáltam volna csak visszautasítani. Akkor követtem el hibát, amikor megszülettem erre a hazug világra. Persze, hogy nem kellett volna megmondani a véleményemet a párttitkárnak, összevissza kellett volna hazudozni, és nyalni, ahogy mindenki más is teszi. De én megmondtam nyíltan, hogy párttitkár elvtárs, nem szabad kivágni az erdőt, és a Volga sem fog soha visszafelé folyni. És aztán is a tárgyaláson … Nem voltam hajlandó felolvasni a hivatalos, előre megírt vallomást, hanem azt mondtam, hogy nekem ebből az egészből elegem van. Persze kivezettek a teremből, mert nem akarták hallani az igazságot. Mert hát mi is az igazság valójában? Hogy az ember hazug, hamis lény, aki csak egyet tud. Szolgálni az erőszakot, megölni a testvérét. Mert hát mért is építették a börtönt egy iskola mellé? Nyilván, hogy a gyerekek is megtanulják végre, hogy kuss legyen. Pedig, hogy szerettem őket nézni a cellaablakból, ahogy táskáikkal rohantak felfelé az úton. Szerettem hallani a hangjukat, amikor fociztak, verekedtek. Volt ebben valami őszinte, romlatlan. Legjobban mégis a kamaszokat szerettem. A lányok folyton vihognak. A szemükben valami olyan kifejezés van, mintha övék lenne a világ. Aztán ez majd gyorsan elmúlik. És nem is lehet ezen csodálkozni. Nem, nem a kommunizmus a hibás. Tudom, a világon mindenütt így van ez. Az erősek, erőszakosok győznek. Ők mondják meg, mit kell tenni. Ha az emberek nem gyárban dolgoznak, vagy a földeken, akkor egy szürke, sötét irodában élnek egy sehová sem vezető életet. Olyan az egész élet, mint ez a zárka.
Megrázkódtam a hidegtől. Már teljesen átfagytam az ablakban álldigálva. Az éjszaka úgyis gyorsan eltelik. Mindjárt itt a hajnal. Lefeküdtem a priccsre. Akár alhatnék is gondoltam. Mért is ne? A halálban nincs semmi félelmetes. Csak átlépek egyik sötétségből a másikba. De akkor mitől félek mégis annyira, hogy fáj a gyomrom, és csupa verejték vagyok. Az arcomra szorítottam mind a két tenyeremet, hogy egy kicsit hűtsem magam. Mikor újra az ablak felé néztem, láttam, hogy a csillag még mindig pulzál, mintha élőlény lenne. Milyen furcsa, és ismeretlen is ez a világ, ahonnan most távoznom kell. Hideg gyötrelem volt, mikor a sötét oszlani kezdett, és a nappal halvány fénye egyre erősödött. Legszívesebben sírtam volna, de nem jöttek ki a könnyeim. Még feküdtem, amikor lépteket hallottam. Nem Grigorij volt, hanem Vologya, akitől nagyon féltem. Feltépte a zárkaajtót, és káromkodni kezdett:
- Azt a kurva anyádat, keljél mán föl! A fene a jódolgodat.
Feltápászkodtam.
- Hát a kübli meg nincs kiürítve. Talán én öntsem ki? Mit képzelsz te, itt, hogy szállodában vagy?
A kezembe fogtam a küblit, de valahogy remegett a kezem, olyan szerencsétlenül fogtam, hogy kiöntöttem a lábamra, meg nagyobb részét a padlóra.
Vologya átkozódott, és ököllel ütötte az arcom. Nem éreztem a fájdalmat, csak neki estem a falnak, és mivel elvesztettem az egyensúlyomat, mindjárt a földön lettem.
- Veled töröljem fel? - kiabált Vologya. - Az anyád úristenit a tetves zsidóknak!
Ahogy törölgettem, éreztem, hogy vérzik az arcom, a vér lecsepegett a koszos földre. Lassan felálltam, és összeszedtem magam. A halálra gondoltam, ami olyan közeli.
- Na, mit állsz ott, mire vársz? - hallottam Vologyát. - A mai kivégzéseket elhalasztották. A mai nap gyásznap. Az éjszaka meghalt Sztálin elvtárs… mindannyiunk Gazdája, szeretett Vezérünk. De azért nehogy azt hidd, hogy megúszod.
Annyira megszédültem, hogy neki kellett támaszkodnom a falnak. Könny lepte el a szememet.
- Na látod, még te is megsiratod. - mondta Vologya, és megcsapta a karomat, mintha csak barátok lennénk. Meg kellene ölnöm őt is meg magamat is, gondoltam szégyenkezve. De már bezáródott a zárka ajtaja, elment az őr.
Megtöröltem az arcomat, lefeküdtem a priccsre. Megmenekültem. Az átvirrasztott éjszakára gondoltam, a pulzáló csillagra. Ő az én szerencsecsillagom. Mosolyogni próbáltam. Nevet kéne adnom neki, elvégre szíve is van. Olyan, mintha élő csillag lenne. Legyen Aljosa, így hívják a kisfiamat. Még egészen pici baba. Azelőtt született, mielőtt elvittek.
Behunytam a szemem, és mély, gyógyító álomba merültem.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: bluestar
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 333
Regisztrált: 0
Kereső robot: 23
Összes: 356

Page generated in 0.2557 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz