Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Ékszerek

, 618 olvasás, Shakyr , 4 hozzászólás

Fantasy

1. Lileth

    A tőr hegye a nyakamnak feszül. Egy szúnyogcsípés- s érzem, amint kicsiny vérpatak kezd szivárogni lefelé az apró sebből.
    -Ne mozdulj és ne próbálj sikoltozni- sziszegi fülembe az útonálló. Keze az övemnél matat, s egy pillanat alatt megszabadít az erszényemtől. Mindegy. Pár rézérme volt csak benne, nem vagyok bolond, hogy magammal hordozzam a vagyonkámat. Bár a kikötő sikátorai nappal eléggé biztonságosak, éjjelente nem mindig azok. Az okos ember mindig tartson magánál néhány garast, nehogy egy csalódott rabló hirtelen felindulásból tőrt döfjön az oldalába.
    
    … Az útonálló most a kezemet vizsgálja. Egyenként lehúzogatja a gyűrűket az ujjaimról. Ám legyen. Bár jól mutatnak, valójában mindegyikük csupán olcsó utánzat. Az orgazda egy vasat sem fog adni értük.
    A kopott rézgyűrű az ujjamon maradt. Ez még a tolvajnak sem kell, szerencsére nem tudja, mit mulasztott el.
    A gyűrűt a kocsma kifutófiújától kaptam. "Viseld és meglátod, jobban fognak tisztelni az emberek"- mondta sokatmondóan mosolyogva. Igaza lehetett, mert korábban, valahányszor kivittem az asztalokhoz a megrendelt italokat, rendszerint a fenekemre csaptak a férfiak, s amikor leraktam a korsókat, aprópénzt vagy épp lerágott csontokat dobáltak a dekoltázsomba, hangosan röhögve otromba viccükön.
    
    Azóta megváltoztak a dolgok. Senki sem nyúl hozzám, nem bámulják tátott szájjal a melleimet, s ha valaki hangoskodni kezd, elég egy pillantásom, hogy elcsendesedjen és elhordja magát.
    Az ékszer egy Tekintélygyűrű volt, amit a fiú egy átutazó diplomatától csent el.
    
    … Az útonálló szakavatott kézzel nyitja ki a nyakláncom kapcsát, majd zsebébe süllyeszti a zsákmányt. Ezért viszont kár. Barnod ajándéka, sajnálom, hogy meg kell válnom tőle. Barnod rendes fiú. Közösen bérlünk egy lakást a Molnárok utcájában, megosztjuk a költségeket meg a gondokat, s néha, hidegebb éjszakákon az ágyunkat is. Nem vagyok szerelmes belé, de valahogy mégis biztonságban érzem magam mellette.
    Valamivel több ez, mint egy barátság, bár ő talán túl komolyan veszi az efféle dolgokat. Néha gyöngéd, a tenyerén próbál hordozni, néha pedig rátör a féltékenység. Olyankor ordítozik, fenyeget, korábban meg is ütött néha, de amióta a viselem a Gyűrűt, nem bánt. Nem állítom, hogy alaptalanok a szemrehányásai – valóban voltak kisebb-nagyobb flörtjeim, ahogy persze neki is. Szerintem ő sem szerelmes, csak tüzeli a hímsoviniszta birtoklási vágy.
    Persze, ha elvenne feleségül, akkor talán … de ez meg sem fordul a fejében. Kényszeríthetném rá – rendelkezem azzal a bűvhatalommal, amely el tudja venni a férfiak eszét – de nem teszem. Ha magától nincs ennyi sütnivalója, akkor minek vegyek egy újabb terhet a nyakamba?
    A láncot egy viharos jelenet után kaptam tőle. "Engesztelésül" – mondta, amikor átnyújtotta. Egy kicsit meg is hatódtam, mert ritkán hozott ajándékot. Azóta is állandóan viselem és – talán az iránta való tiszteletként – a férfiak bolondítását is abbahagytam.
    
    … Az útonálló rámvicsorít, majd belemarkol a ruhám kivágásába és letépni készül azt. Sejtem, hogy mi fog ezután következni. Összeszorítom a fogam és keményen a szemébe nézek.
    A kéz elernyed, a tőr nyomása is enyhül. A rabló egy pillanatig tétovázik, majd hátrébb lép. "A pokolba veled!" – sziszegi, majd hátat fordít és eltűnik a sötétben. A pokolba veled is, gondoltam, remélem, ott fogsz megrohadni. A kendőmért nyúltam, hogy letöröljem a vért a nyakamról.
    
* * *
    
    Lilethen furcsa érzés lett úrrá. Mintha valami súlyos tehertől szabadult volna meg … felnevetett, majd sarkon fordult és a kikötő felé vette az útját.
    
    
2. Frikk
    
    Gyűlölöm ezt a várost. Annakidején azért telepedtem le itt, mert gazdag zsákmányt szimatoltam. Forgalmas kikötő, jómódú polgárok, éjjel-nappal nyitvatartó "intézmények" – minden zsebtolvaj álma. S mi lett ebből? Egy dohos pincében lakom, az állandó őrjáratok miatt csak sötétben merészkedhetek elő, a polgárok nem hordanak pénzt maguknál, viszont gyors a kezük és éles a kardjuk. A számos sebhelyen túl egy tapasztalattal is gazdagabb lettem az eltelt három év alatt: ez nem a te városod. Tűnj el innen, amíg nem késő.
    
    Elhatározni persze könnyű ezt, de kivitelezni nehéz, ha üres az ember zsebe. Ki kell mennem az utcára, össze kell szednem annyi pénzt, hogy hajóra szállhassak – ez a vidék már nem biztonságos a magamfajták számára.
    
    Az utcák ma szokatlanul üresek. A szárazföld felől távoli morajlást, esőszagot hoz a szél. Vihar van készülőben, az emberek a házaikba húzódtak, becsukták az ablakok vastag fatábláit, az ajtókon zárak kattannak. A gázlámpák egy részét már kioltotta egy váratlan szélroham. Ez jó. A sötétség az én szövetségesem.
    
    Lépések. Valaki közeleg a keresztutcában. Könnyű és magányos léptek. Egy nő lesz az. Ez is jó jel. Egyszerű, gondmentes zsákmány. Meglapulok a sarkon és várok. Kezem megszorul a tőr markolatán. Pénz kell és már nem érdekel, milyen áron.
    
    Kiugrom a keresztutcára, épp a nő elé. A tőr megvillan, amint a torkának szegezem. "Ne mozdulj és ne próbálj sikoltozni" – vetem oda neki. Az erszényt rögtön megtalálom, mindenki ugyanott viseli, az emberek a megszokás rabjai és sosem tanulnak. Ez is így van jól.
Gyűrűk. Aranynak tűnnek – és értékesnek. A félhomályban megcsillannak a kövek. Durván lerángatom őket a nő ujjáról. A rézgyűrű – az nem kell. Semmit sem ér. A nyaklánc szép, azért már adnának valamennyit. Egy mozdulattal kipattintom a kapcsát és lerántom a nyakából.
    
    Csak most néztem meg az áldozat arcát. Fiatal hölgy – és meglepően nyugodt. Nem ellenkezik, inkább mintha szórakoztatná az egész. Jól látom, hogy a szája sarkában mosolyféle bújkál? Szajha. Mit tudhat, amit én nem tudok? Kinevet? Azért, mert alacsonyabb vagyok nála? Azért, mert rongyos vagyok? Nem is tekint férfinak, csak egy csatornapatkánynak?
    Elönt a gyűlölet. Szajha, szajha, szajha! Hát majd megmutatom neked, hogy igenis férfi vagyok! Megragadom a mélyen kivágott ruháját, hogy letépjem róla. Felnézek rá, hogy lássam, ahogy a félelem eluralkodik rajta.
    A tekintetünk találkozik. Nem a rettegés sugárzik a szeméből – hanem a hatalom, a felsőbbrendűség. Hideg fut végig a hátamon, tagjaimból elszáll az erő. Botladozva hátrébb lépek. "A pokolba veled" – nyögöm ki és elrohanok.
    
    … A sikátor másik végében fém villan. Az őrjárat. Nos, hadd jöjjenek. Ha a szerencsém cserben is hagy néha, a csekélyke varázshatalmam soha. Csak egy apró mozdulat, egy parancsszó és láthatatlanul olvadok be az árnyékok közé.
    
    … Ez képtelenség! A bűbáj nem működik! Tehetetlenül állok a fal mellett, a katonák egyre közelednek. "Te ott! Állj!" – csattan a parancs. Ez nem lehet igaz! Nem láthatnak meg! Ha elfognak, a rablott holmival és a tőrrel …
    
* * *
    
    Frikket hatalmába kerítette a pánik. Futásnak eredt … az utolsó hang, amit hallott, a felhúzott számszeríj húrjának pendülése volt.
    
    
3. Barnod
    
    Késik. Megint késik. Nem értem, miért ragaszkodik ahhoz az átkozott kocsmához, ahhoz az alantas munkához? Mi örömöt talál abban, hogy egy füstös teremben részeg matrózoknak hordja ki a sört meg a pálinkát? Mi szórakoztatót talál a mocskos tréfákban meg az otromba célzásokban? Azt mondja, azért, mert jól fizetnek. Na meg a borravaló.
    
    … Borravaló. Amit koszos, halszagú mancsok dugdosnak a melltartójába, s amit nevetve szedeget elő onnan a hátsó szobában, miután magára fordítja az ajtó kulcsát.
    
    Pedig ezt szeretem benne. A nevetését. Ahogy lerázza magáról a világ gondjait és könnyűvé teszi vele a mások által hordozott terhet is. Egy kis napfény a kikötői élet szürke, nyomasztó egén. Aki egyszer belekóstol ebbe az érzésbe, nem tud többé szabadulni tőle. Nemcsak én. Más sem.
    Tudom, hogy a férfiak bolondulnak érte. Nem az izzadó és bagószagú matrózokra, meg teherhordókra gondolok, nem, azok szóba sem jöhetnek nála. Azokról a kikent-kifent ficsúrokról van szó, akik csak az ő kedvéért látogatnak el a kikötői késdobálók világába, kobzost hozatnak, hogy az a kedvenc dalait adja elő, a borravalót nem a dekoltázsba, hanem a kötényzsebbe csúsztatják, s esetenként gálánsan haza is kísérik.
    
    A pokolba velük. A szóbeszéd gyorsan terjed, s egyszer észrevétlenül utánuk eredtem. Egészen addig a vendégházig követtem őket, ahol a szobákat nem napokra, hanem órákra szokták kiadni. Nem vártam meg, amíg kijönnek – hazamentem. Lileth éjfél után, kipirultan, jókedvűen ért haza. Rátámadtam, ordítottam, már lendült a kezem, hogy megüssem- s ekkor a szemébe néztem.
    Nem félelemet vagy megbánást láttam a tekintetében – hanem valamiféle megbocsátó felsőbbrendűséget, olyat, ahogyan egy anya nézhet a toporzékoló csemetéjére. Képtelen voltam megütni. Mormogtam valamit, majd lementem a pincébe és az ájulásig leittam magamat. Másnap összeszedtem a megtakarított pénzemet, a munkaadómtól előlegbe felvettem a jövő havi béremet és meglátogattam a város egyik mágusát.

    … Lileth örült az ajándékomnak. Egy pillanatra olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna: kedvesnek, ragaszkodónak, hűségesnek. Egy pillanatra megfordult a fejemben az is, hogy megkérem a kezét. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok belé.
    
    A pillanat elszállt. Nem tudtam kimondani a bűvös szavakat – talán azért, mert a kapcsolatunk tartós volt ugyan, de hiányzott belőle az a mélység, ami két embert jóban-roszban is képes egy életre összekötni. Talán a lelkem mélyén nem is akartam ezt a kötöttséget. Talán nem is az iránta érzett vonzalom hajtott – csupán a vad féltékenység. A könnyed kacérsága, az irígységem amiatt, hogy bűvhatalmával bárkit képes elcsábítani, no és a sértett önérzet, a felszarvazott szerető szerepe…
    
    … Lileth attól a naptól megváltozott. A munkáját megtartotta ugyan, de ritkábban villant fel a nevezetes mosolya, a ficsúrok már nem jártak utána, a vendégház táján sem látták többé. A híres-hírhedt bűbája elolvadt, semmivé lett. Megcsappant a bevétel is, esténként egyre kevesebb érmét varázsolt elő a ruhája mélyéről. Bár a hetek múltával a közöttünk időnként fellobbanó láng is parázzsá szelídült, én mégis boldog voltam és hálával gondoltam az öreg mágusra…
    
    … A mágusra, akitől a nyakláncot vettem. "Ez egy boszorkánybilincs" – magyarázta az öreg. "Megfosztja hordozóját a mágikus képességeitől – hacsak erővel el nem veszik tőle s az átok át nem száll az új tulajdonosára."
    
* * *
    
    Lileth nem ment haza, sem akkor, sem később, hiába virrasztott Barnod egészen hajnalig. Reggel munkába indult, s mire estére hazaért, a lány holmijai már nem voltak a lakásban.
    
    A küldönc egy hét elteltével kopogtatott az ajtón, levelet és egy kis csomagot nyújtott át Barnodnak.
    
         "Kedvesem!
         Küldök valamit, amire már nincs szükségem. Talán neked sem lesz, ha egyszer megpróbálsz őszinte lenni,
         úgy másokhoz, mint magadhoz is.
         Lileth"

    
    A csomagban egy szál rózsa volt – s a nyaklánc, melyet az őrség megtalált és visszaszolgáltatott a volt tulajdonosának.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 6
Regisztrált: 2
Kereső robot: 11
Összes: 19
Jelenlévők:
 · arttur
 · boszorka


Page generated in 0.0389 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz