Navigáció


RSS: összes ·




Krimi: Örökség (2.)

, 368 olvasás, Prokop , 0 hozzászólás

Ezerszín

— Úgy néz ki, hogy bután fogok meghalni, mert nekem ez a romhalmaz nem kell. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy a nagybátyám miért akar kitolni velem a halála után? Hisz, úgy sem látja már a kínlódásomat, akkor meg mi öröme van benne? Na de még hogy ő, de önnek ebből mi a haszna? Ha jól meg is fizette, már úgy sem tudja visszavenni. Adja oda az államnak az ingatlant, nem tartozik senkinek számadással, nem kell beszámolnia senkinek, így tudta elintézni és kész! Biztosan tudná ezt az időt hasznosabb dologra is fordítani. – láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott azon, amit mondtam.
— Nem azzal bízott meg a nagybátyja, hogy megpróbáljam tönkre tenni. Amivel megbízott az, ha ön is úgy akarja, nyissam fel a szemét, és már így is többet mondtam a kelleténél. De talán menjünk be a házba. – mondta határozottan.
— Csak nem gondolja uram, hogy kockára teszem az életem? Még be sem lépnénk, és máris ránk zuhanna valami, például az ajtó. – úgy tettem mintha nem érdekelne, pedig éppen ezért jöttem. Nagyon kíváncsi vagyok, vajon hogy néz ki most a villa. Igaz nem gondoltam, amikor ide jöttem, hogy be is fogok jutni.
— Aki oda be akar menni az nagyon bátor, vagy nagyon… – itt megálltam, mert rájöttem, hogy nem érdemli meg az ügyvédúr a jelzőt, amit mondani akartam, de késő volt.
— Ostoba, ugye ezt akarta mondani?
— Ne-m, nem, csak tudja olyan merész vállalkozásnak, tűnik. – de én mind-járt arra gondoltam, hogy én egy merész nő vagyok.
— Látszatra igaza van, de csak látszatra. Higgye el, nem fenyeget minket semmi veszély. Ha így lenne, gondolja, hogy mindenáron be akarnék menni? Ennyire ostobának tart?
— De, nem, valóban, csak úgy hirtelen jött.
— Akkor bizonyítsa be! Abban az esetben elhiszem, hogy nem tart bolondnak, ha bejön velem a villába. Nos, bejön? – olyan képet vágtam, mint aki hatalmas áldozathozatalra készül, és beleegyezően mondtam.
— Hát jó… Legyen az államé a Garbóczi vagyon.
— Csak abban az esetben, ha ön nem fogadja el, vagy ha nem lesz önnek utódja, ami ugye nem így lesz?
— Ez is, az is… Lehet, hogy egyedül akarom leélni az életem, se férj, se gyerek. – de, férjhez akarok menni idővel, gondoltam és imádom a gyerekeket. És ez így ment. Gondolatban mindig ellent mondtam annak, amit hangosan ki-mondtam.
— Ugyan kérem! Azaz élet semmit nem ér! El sem bírnám képzelni magáról, hogy vénlány maradjon. – mondta az ügyvédúr, és látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Éppen ezért, kötekedtem vele még egy kicsit.
— Miért? Ön szerint olyan nagy öröm a házasság? Vegyük például a nagy-nénémet. Gondolja neki olyan nagy örömet okozott? Egy pillanat alatt eltűnt az életéből minden, amiért érdemes volt élnie. Vagy az én szüleim, nekik mi örömük volt a házasságban?
— Sok, csak önre kell nézni. Ami pedig a nagynénjét illeti, ő kifogta. Nem fel-tétele egy házasságnak a tragédia. És lehet, ha tudja az igazságot, nem meg-halni akart volna, hanem bosszút állni. – láttam rajta, olyat mondott, amit nem akart, ezért gyorsan megkérdeztem.
— Ezt hogy érti? – gondolkozott egy darabig, majd csendesen megkérdezte.
— Ön nem tudja?
— Ugyan mit kellene tudnom? – megint merengeni kezdett, mielőtt válaszolt volna. Úgy láttam, azon gondolkozott, vajon elmondhatja-e, de sóhajtott egy nagyot, és válaszolt a kérdésemre.
— Mindegy, lesz, ami lesz, elmondom. Végül is ez egy hivatalos ügy, ez bizonyítható. Arról van szó, hogy az unokatestvére autóján a féket megpiszkálták. – látta rajtam, hogy nagyon megdöbbentett, amit mondott, ezért még hozzá tette.
— Ezek szerint eltitkolták, nem mondták meg önnek?
— Én erről semmit sem tudok! Honnan veszi ezt?
— Pedig így volt, jegyzőkönyv van róla.
— A szüleim ezt soha nem említették. Pedig elég nagy voltam már akkor is, de hogy a mai napig eltitkolták, ez azért furcsa… Mondja ügyvéd úr, nem csak szórakozik velem?
— Na de kérem? Ez attól sokkal komolyabb dolog. Különben van a házban jegyzőkönyv az esetről.
— Akkor az életem kockáztatása árán is bemegyek!
— Csak azért nem kell, van az irodámban is egy példány. De ha bejön velem, biztos vagyok benne, hogy meg fog lepődni.
— Én akkor fogok meglepődni, ha kijövünk.
— Na, jó menjünk, a többit meglátjuk menetközben. Megyek a kulcsért, az autóban van. – és addig, amíg a kulcsért ment, arra gondoltam, hogy szalad az idő, kellemes és nagyon jóképű fiatalember. Na de várjuk ki a végét! Lehet, hogy ez csak felületi cukormáz. Elvégre valamit akar, amit én nem.
— Itt vagyok, mehetünk.
— Menjünk… – ezt úgy mondtam, mint akinek fáj az, ha menni kell valahova. Elindultunk a villa felé, és azon tűnődtem, egész kellemes lenne ez a találkozó, ha nem azért jött volna létre, amiért létre jött. Érdekes most hogy beszélgettem ezzel az emberrel, még az épület is szebbnek tűnik. Kellemes sétálni együtt, el-végre fák között, a természet lágy ölén vagyunk. Igaz, egy elhanyagolt parkban, de az erdőben sincs rendezettség, és mégis jól érezzük magunkat benne. Na, itt álljunk meg! Hova akarok kilyukadni, mik ezek a gondolatok? Azért nehogy el-felejtsem, hogy miért jöttem! Vigyázz Melinda, így fognak csőbe húzni! Oda kell figyelnem a dolgokra. Észre sem veszem, és a nevemen van ez a romhalmaz. Közben megérkeztünk a bejárathoz, és rögtön megjegyeztem:
— Hát ez az ajtó nem úgy néz ki, mint amelyik ránk akar dőlni, stabilnak lát-szik.
— Nem csak az ajtó, az egész ház az. – vajon mit akar ezzel mondani, mondtam, csak úgy halkan, inkább magamnak.
— Ugyan kérem, nézzen rá. – mutattam rá két kézzel a villára. De ő mosolyogva mondta.
— A látszat csal. Ez a villa Mátyás király álruhában.
— Nafene! – ez meg megint mi? Miféle titok fog kiderülni?
— Mátyás király… – kérdeztem csodálkozva.
— Majd minden kiderül amint kinyitottam az ajtót. Ha ki tudom. – láttam, hogy kínlódik a zárral, ezért mondtam.
— Csak a kulccsal nem is fog menni, van egy rejtett zár, itt, ni. Látszik, hogy csak akkor járt itt, amikor kinyitották önnek az ajtót.
— Most is kinyitották volna, ha úgy akarom. – mondta, és úgy vettem észre, hogy megint huncut mosolyt láttam az arcán. Tudtam, valamiben sántikál, de én is mosolyogva kérdeztem.
— Ugyan ki?
— Hát a személyzet. Az inas, a takarítónő, a szakácsnő, és képzelje el, még kertész is van.
— Kertész? – néztem rá csodálkozva és rögtön meg is, kérdeztem.
— És ugyan mit csinál itt? A gazt metszi?
— Gondozza a növényeket. Ha jobban körülnéz, láthatja, hogy van itt minden. A rózsától az egzotikus növényekig. Csak egy kicsit eldugva. Ha ide költözik, a kertész nyolc-tíz nap alatt láthatóvá tesz mindent, négy-öt ember segítségével.
— És eddig miért nem tette? Miért hagyott mindent így elgazosodni? – kérdeztem fölényesen.
— A nagybátyja utasítására.
— Utasítására? Tehát miért? Egy olyan pedáns ember, mint amilyen ő volt, ilyen parancsot ad ki? Ez marhaság. Lusta a kertész és kész. Kihasználta, hogy a nagybátyám már nem állt a helyzet magaslatán.
— Na, ez is egy olyan kérdés, amire most még nem válaszolhatok.
— De miért nem? – hogy mire jó ez a nagy titkolódzás? Azt hiszi, hogy ez engem annyira érdekel? És igaza van, érdekel. De még mennyire hogy érdekel! Minél több megválaszolatlan kérdés merül fel, annál jobban érdekel.
— Mert most még jobb így. – határozottan mondta, nem volt a hangjában semmi sértő, de megpróbáltam a lehetetlent, és belekötöttem.
— És ha ideköltözök és kirúgom, mert nem kell olyan ügyvéd, aki nem tájékoztat mindenről? – és kíváncsian vártam erre mit fog mondani, de ő higgadt maradt, úgy láttam, hogy még csak meg sem lepődik a szemtelenségemen.
— Megteheti, de most még én döntöm el, hogy mit lehet elmondani és mit nem.
— Nem ugrott be a trükkömnek. De mire is számítottam, elvégre ügyvéd, és biztos nem a rosszabbak közül való, mert akkor a nagybátyám nem fogadta volna fel. Azért, folytattam a piszkálódást.
— Nem semmi egy pasi maga. Egyszer azt hiszem, hogy velem van, máskor meg kiderül, hogy még mindig a bácsikámat szolgálja.
— Igen. És pontosan ezzel akarok magának jót. Higgye el, önnel vagyok. Ha mindent kitálalnék most, akkor maga sírva rohanna el innen, és többet a környékre sem jönne.
— Inkább megyek is. Nem akarok sírni. – úgy tettem, mint aki vissza akar fordulni.
— Nyugodtan maradjon. Nem mondok csak annyit, amennyit éppen abban a pillanatban szükséges.
— És akkor nem fogok sírni? – kérdeztem enyelegve. Tetszett a játék, de ő komoly maradt és komolyan mondta.
— Szerintem sírni azt fog, csak akkor már fogja tudni, hogy miért. Meg fog érteni szép lassan mindent. – Ezen megint elgondolkoztam. Titok, titok… Van egy olyan érzésem, sok minden vár még rám… Sok olyan dolog, ami fel fogja bolygatni az egész életem… Miért vagyok olyan kíváncsi? Egyszerű, mert ilyen a természetem, és ezt közöltem is vele.
— Kíváncsivá tett, menjünk be. És mikor fogok sírni és mindent megérteni?
— Ez öntől függ. Mit mennyire vesz a szívére. Szerintem folyamatosan fog sírni és megérteni mindent.
— Hát ez igazán bíztató. Tehát olyan dolgokra számítsak, amit most még el sem bírok képzelni?
— Úgy van, nehéz idők lesznek önnek, és nekem is.
— Önnek? Önnek miért?
— Mert ha bármit elrontok, rosszul, vagy rosszkor mondok valamit, súlyos kárt okozhatok önnek, és a megbízómnak.
— Ó a bácsikám! Szegény. – erre nem reagált, csak ennyit mondott.
— Talán, menjünk be.
— Menjünk. – mondtam kíváncsian.
— Parancsoljon. Vagy menjek én előre?
— Csak nyugodtan, nekem nem sürgős. – mondtam és hirtelen olyan érzésem támadt, mintha kriptába akarnék bemenni. Tartottam tőle, hogy bután fogok viselkedni bent, és nem tévedtem. A félelmemet megosztottam az ügyvéd-úrral is.
— Félek egy kicsit. Na nem, attól hogy valami ránk esik, csak olyan régen jártam itt. Na meg a gyerekkori emlékek. Mindenre emlékszem, a legkisebb zugokra is.
— Elhiszem, még a rejtett zárra is a bejárati ajtón. Nos jöjjön, nézze meg mit hagyott magára a nagybátyja.
— És most jött az, amire egyáltalán nem számítottam, biztos tátva maradt a szám a csodálkozástól, amikor kinyílt az ajtó.
— Háát ez? Semmi nem változott. Ez tényleg Mátyás király, még csak Oszkár, az inas is… Gizike hát maga is itt van még? Mindenki, mindenki, itt van… Minden olyan, mint régen… – azt hittem, csodát látok. Oszkár, az inas úgy érez-te, hogy neki kell üdvözölni először a ház "úrnőjét", mivel a házban rajta kívül nagyobb rangú személy nem tartózkodott, illetve az ügyvédúr, de ez most nem számított, mert ő volt a kísérőm.
— Üdvözlöm kisasszony, örülök, hogy megint lesz gazdája a villának. Nagyon szép nő lett önből amióta nem láttam.
— Igen lesz, Oszkár bácsi, és köszönöm a bókot. Csak az nem biztos, hogy én leszek az. – megpróbáltam minél előbb felvilágosítani a helyzetről, hogy nekem ez az egész nincs ínyemre, és pénzem sincs az ilyen tréfára, amibe a nagybátyám akar belevinni, de Oszkár a szavamba vágott mielőtt bár mit is mondhattam volna.
— Ha szabad kérdeznem, miért? Az ügyvéd úr szerint ennek semmi jogi akadálya nincs, mivel ön az egyedüli örökös.
— Hogy jogi akadálya nincs az, lehet, csak éppen én nem akarok ilyen nagy gondot a nyakamba venni.
— Elhiszem. Egy ilyen birtok irányítása nem kis felelősség. De ugyebár itt van az ügyvéd úr, aki mindent tud, és mindenben tud segíteni. És higgye el nem csak a jogi és a törvényes úton, fogja ezt tenni, hanem mint, hogy is mondjam, mint barát.
— Ez nagyon kedves az ügyvédúrtól… – de Oszkár megint a szavamba vágott.
— Bocsánat, és mi, a ház alkalmazottjai is azon leszünk, hogy minél jobban megkönnyítsük a dolgát. Persze csak, úgy ha nem akar minket lecserélni.
— Nem, egyáltalán nem akarom önöket elküldeni, elmennek a nélkül is.
— És miért tennénk?
— Mert ha én lennék a villa "úrnője", egy fityinget sem tudnék fizetni önöknek. Egyszerűen nincs miből. – gondoltam erre igazán nem tud mondani sem-mit, és igazat ad nekem, de tévedtem.
— Úgy látom, még nagyon keveset tud. De nem az én reszortom hogy felvilágosítsam, arra itt van az ügyvéd úr.
— Nem értem, mit akar ezzel mondani?
— Mondja nyugodtan Oszkár, ha már belekezdett, elvégre, ha maga tudja, akkor Melinda kisasszony pláne tudhatja. – szólt az ügyvédúr, és láttam valami huncutkás mosolyt, amit akkor gúnyosnak minősítettem, de nem sokáig, mert hamarosan megértettem, van miért mosolyognia.
— Mit kellene tudnom?
— Azt kisasszony, hogy nem csak a villát hagyta önre a nagybátyja, hanem egy nagyobb pénzösszeget is. – mondta Oszkár bácsi, olyan hangnemben, mint azok az emberek, akik tudják, hogy a mondani valójuknak súlya van.
— Erre mit mondhattam volna? Derült égből villámcsapás. Minden másképpen volt, mint ahogy én elképzeltem. Úgy jöttem, ide hogy mindent csak gucsmolni fogok, és közben nem győztem kapkodni a fejemet. Eltelt egy kis idő, mire meg tudtam szólalni, de végül mégis sikerült egy pár értelmes szót kipréselni magamból.
— Hülyén érzem magam, idejöttem, hogy visszautasítsak egy romos épületet, ami csak látszatra rom, és ez még nem minden, ugyanazokat az arcokat látom itt, mint régen. Én azt hittem mindenki utálja a vénembert, és a halála után mindenki elpucolt, de nem. És még ez sem elég, kiderült hogy a nagybátyám anyagilag is jól állt. Meg voltam győződve arról, hogy az öregúrnak már semmije sincs. Apám mindig azt mondta, ez a részleg is ugrott, az sincs már meg, annak is vége. És most kiderült hogy semmi nem igaz az egészből?
— Azért van, ami igaz, – szólt ismét az ügyvédúr – például, hogy valóban nincsenek meg azok a cégek, amit az apja mondott. Csakhogy nem elvesztek, ha-nem Garbóczi úr eladta őket, és a pénzt másba forgatta be.
— Nem értem apámat, miért mondta, azt hogy tönkre ment a testvére? Vajon kitől kapta ezeket, az információkat? Kinek állt érdekében így becsapni? De egyáltalán, miért hitte el? Annyira megbízott abban az illetőben? Szegény úgy halt, meg hogy semmit nem tudott. Mindig lehangolt lett, amikor megtudott valamit a nagybátyám "hanyag" üzletkezeléséről. Igen, kifejezetten szomorú lett minden alkalommal. De hogy miért? Az ember azt hihetné amilyen viszonyban voltak, örülnie kellett volna. Ki érti ezt? – de az ügyvédúr, erre is megadta a választ, mint sok minden másra.
— Mert az apja tudta, hogy az öné pusztul, ön lett szegényebb minden rossz hír hallatán. És ez így is lett volna, de nem így lett, mert Garbóczi úr ugyan el-adta az üzemeket, de a pénz nem elúszott, hanem másba forgatta be, és így az apja már nem tudta nyomon követni az útját. Kedves Melinda ez is a titkok egyike. Bele fog telni egy kis időbe mire mindent tisztán fog látni. – mondta az ügyvédúr, olyan ábrázattal, mint az a sakkjátékos, amelyik meg van elégedve a lépésével, ami közelebb viszi a győzelemhez.
— Ezért kellene most túl lenni az egészen. – és hirtelen az elégedett mosolyt felváltotta az ijedség.
— Azt nem lehet! A dolog ettől sokkal bonyolultabb! Olyan lenne önnek, mind egy hirtelen jött zivatar, ami elől nem lehet elmenekülni, amire nem lehet felkészülni.
— Rendben. De ha megengedi, ezt az ügyet itt lezárnám a mai napra, mert még ezt sem fogom tudni megemészteni, amit eddig megtudtam.
— Ahogy gondolja kisasszony, Holnap is nap lesz, nem szalad el senki és semmi.
— Akkor én mennék is, ha megengedik.
— Ahogy gondolja.
— Viszontlátásra, holnap.

Megjegyzés: folytatása következik

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Krimi
· Írta: Prokop
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 282
Regisztrált: 2
Kereső robot: 33
Összes: 317
Jelenlévők:
 · arttur
 · oprae


Page generated in 0.2018 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz