Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Halálos románc III.

, 483 olvasás, RealEnigma , 5 hozzászólás

Ezerszín

A hó szakadatlan esett, miközben Jim lépdelt a puha és vastag, hangosan ropogó pihetakarón. Leila szíve a torkában dörömbölt, és erőtlenül küzdött Veronika vasmarkában, hogy kiszabadítsa magát. Hamar rájött, hogy minden erőfeszítése felesleges… Jim meg csak egyre közeledett lassan, nyugodt tempóban.
-Itt az ideje, hogy beszéljetek!-suttogta a vörös lány, majd elégedett, határozott mosoly suhant át az arcán.
-Meg fog ölni… és…-a mondat másik felét elharapta a reszkető szőke, ugyanis Veronika mérgesen megragadta a karjánál és maga felé fordította.
-Ki ő, hogy bármit is tegyen? Hm? -már-már kiabált a dundika és közben rázta Leilát. Olybá tűnt, mintha éppen egy verekedésbe csöppent volna Jim.
-Jó estét! Talán zavarok?-szűrte a szavakat széles mosolya közül a magas és nagyon jóképű, most meglepően szépen és ápoltan kinéző sötét hajú, fekete szemeit hunyorgató férfi.
-Á, dehogy is! -vigyorgott Veronika, miközben elengedte Leila karját és odataszította elé.
A lány tétova botorkálást adott elő, majd ránézett a férfire és kedves, de nagyon zavart mosollyal üdvözölte.
-Sz… Szia!
A férfi minden válasz helyett a kezébe nyomott egyet a gőzölgő poharakból, amit hozott.
-Igyad, míg meleg! Jót fog tenni, hiszen vacogsz. -persze nem tudhatta, hogy a szőke lány nem a hideg miatt reszket, hanem a félelemtől.
A másik poharat Veronika kapta.
-Köszönjük! Nagyon figyelmes vagy Jim! -mosolygott elégedetten.
A férfi biccentett és kacsintott egyet, bár igyekezett, hogy csak Veronika lássa.
-Mi szél hozott erre Jim? -kérdezte a cinkosan pislogó.
-Leilával szeretnék beszélni, meg gondoltam hozok egy kis teát nektek. Elég hideg van ma éjjel.
Leila szemei kikerekedtek a szavak hallatán és ugyanabban a pillanatban lábai oly mértékben kezdtek el remegni, hogy igencsak nehezére esett azokon megállni.
-Veronika! Ugye ma éjjel a világon semmi értelme itt álldogálni? -kérdezte ezt úgy Jim, mintha már előre eltervezték volna a forgatókönyvet Veronikával.
-A világon semmi! -vágta rá gyorsan a már fél szavakból is értő vörös.
-Gondolom te sem szeretnél itt hóemberré fagyni a semmire várva, ugye? -fordult a magabiztos és szívszorítóan sármos férfi Leila felé.
-Ö… ö… izé… hát nem is tudom. -dadogott a meglepett és reszketeg szőkeség.
-Kicsit össze van zavarodva ma este. Én sem tudtam vele kommunikálni. Lehet, hogy a hideg meg a hó az oka. -kacsintott cinkosan Veronika és már nem tudta leplezni, hogy jól mulat. Leila egyszerre haragudott és volt hálás mindezért, hiszen tényleg nem sok értelme volt azon az éjjelen ott várakozni. De az abszolút dühítette, hogy ezek itt ketten nagyon is úgy néznek ki, mint akik már nem ma ismerkedtek meg és milyen jól el vannak! Meg még szórakoznak is! S legfőképpen rajta!- füstölgött a lány, és egyre szűkült a szeme, de csendben maradt, mert hát mi köze is lenne neki bármelyikhez is?
-Látom te éppen valahol máshol jársz.-fogta meg Leila vállát Jim.
A gondolataiból kizökkentett lány meglepetten felnézett rá és csak ennyit sikerült kipréselnie magából: -Á, csak azon gondolkodtam, hogy mit mondok majd…-és itt el is harapta a mondadóját, majd olyan fehér lett, hogy a barátnője gyorsan mögé lépett, félve attól, hogy menten elájul.
-Ma éjjel nem kell másra gondolnod, csak magadra.-Jim szavai simogatták a lányt. Minden más mondandó nélkül a jóságos óriás egyik pillanatról a másikra fogta és karjába vette a törékeny testet, ami úgy reszketett, hogy majd ki ugrott vasmarkából.
-Te félsz. Ugye?- súgta kedvesen. Válasz gyanánt egy halovány biccentést kapott. Hang nélkül is tökéletesen értett mindent a férfi, s ez olyan súlyt terhelt a szívére, melyet igen nehéz volt viselnie, s melyet csak nagy erőfeszítés árán tudott leplezni.
A lánnyal a karjában, odafordult Veronikához és csak biccentett egyet, mire a cinkos vörös átadott valamit. Aztán mosolyogva integetett és ennyit szólt: -Ma éjjel legyetek nagyon boldogok! -azzal elindult a másik irányba.
Jim, karjaiban Leilával, szaporán szedte a lábait. A lány a mellkasába bújt és erősen kapaszkodott, remélte, hogy ha belekapaszkodik az óriásba, az nem veszi észre, hogy úgy reszket, mint a kocsonya. Fogai vacogtak, szemeit résnyire tudta csak nyitva tartani, mert a hó szakadatlan hullott és a szél sem csillapodott. Jim testével próbálta védelmezni, és sietett, ahogy csak a lábai bírták, hogy mihamarabb fedett helyen legyenek. A város fényei csillogtak, mint megannyi szentjánosbogár… és akkor vette észre Leila, hogy már jó messze vannak. És nem is város utcáin haladnak, hanem valami kertvárosi hepehupán. Hallotta, ahogy ugatnak a kutyák és a vastag hótakaró reccsenő, ropogó zaját. Próbálta kitalálni, hogy hova tartanak, de nem nagyon sikerült. Egyáltalán nem volt ismerős a hely…
-Megérkeztünk. -szólalt meg az eddig csendesen rohanó Jim és óvatosan leállította a hóba a lányt.
-Gyere, menjünk be. -fogta kézen édes terhét és vezette a kicsi ház ajtaja felé.
-Hova hoztál? -nyögte ki alig hallhatóan, de szemmel láthatóan kíváncsian a még mindig kontrollálatlanul reszketeg lány.
-Ne aggódj! Egy barátom adta kölcsön a hétvégi háza kulcsát. Elvégre az utcán hideg van, haza meg nem vihetlek… ennél a résznél Jim arca megkeményedett és szemeiben jól látható volt a düh és a fájdalom is. Majd az érzéseivel mit sem törődve kitárta az ajtót a lány előtt.
-Jó meleg van, gyere!
Ahogy belépett Leila, rögtön tudta, hogy ki az a bizonyos barát, ugyanis az illat, ami kicsi házat körül lengte, nagyon is ismerős volt neki.
-Veronika…-suttogta.
-A vanília és a fahéj elárulta őt. -nézett leleplezően a férfira, majd gondolatban leszidta barátnőjét. Mosoly suhant át az arcán és arra eszmélt, hogy Jim lesegíti a kabátját, majd szorosan magához húzza.
-Ha tudnád milyen rég óta szeretném elmondani mindazt, amit érzek! -tenyerébe vette a lány arcát és folytatta.
-Nem bírom már elviselni, hogy szenvedsz. Nem akarom, hogy azt csináld, amit…-a mondatot elharapva szemeit lesütve, elengedte a szőkeség arcát, majd hátat fordított és elsietett a kandalló irányába, színlelve, hogy milyen fontos most azonnal megpiszkálnia a benne vörösen izzó parazsat.
A lány odasietett hozzá és megfogta a kezét.
-Szeretlek.-suttogta. Jim megfordult ismét felé, a könnye az arcán csillogott, miközben olyan tökéletes volt, mint egy szobor remeknek. A tűz fényei megvilágították, olybá tűnt, mint egy rézbőrű óriás, mégis olyan gyermekien igéző bájjal, amit csak kevés férfi mondhat magáénak.
-Én is téged, már ezer éve! -és emelte is a magasba a lány törékeny testét. Majd lassan leengedte, de csak annyira, hogy a szájuk egy vonalban legyen. Csókja olyan édes és olyan gyengéd volt, amitől Leila teste összerezzent. Lábai ha a földön állt volna, egész biztos, hogy összecsuklanak. Melegség járta át egész lényét és olyan ismeretlen érzés, amit élete során még soha nem tapasztalt, pedig a nyáron már a huszonharmadikba lépett. Vágy tört rá, fékezhetetlen vágy, hogy viszonozza az egyre mohóbb csókot. Ruháit önkéntelenül cibálta magáról, majd amikor Jim a padlóra állította, a férfi ingét is hevesen gombolni kezdte, de fagyos ujjai nem nagyon engedelmeskedtek, így a férfi egyszerű és határozott mozdulattal letépte azt magáról. Aztán egy újabb vad csók, miközben áttáncoltak a mediterrán jellegű és hangulatos színekben pompázó kicsiny lakáson a fürdőig, ami zöld és narancs színű volt. Jim egy pillanatig oldalra nézett, csak addig, amíg betájolta a zuhanykabint, majd gyengéden megragadta szerelmét és nemes egyszerűséggel beemelte oda. Megnyitotta a kellemes meleg vizet, majd a nadrágját ledobva magáról csatlakozott a szinte már alélt lányhoz. Testük egymásba forrott, ajkuk szikrákat szórt.
Sok, sok perc telt el a vízsugarak alatt, ami olyan volt a lány számára, mintha egy író véletlenül őt írta volna az egyik történetében hősnőnek…
-Meseszép és varázslatos és hihetetlen.-búgta csengő hangján a törékeny, csurom vizes, mégis gyönyörű lány.
Jim nem válaszolt csak mosolygott és ismét karjaiba kapva Leilát, tánclépésben a nappali kandallója elé suhant. Ott a vastag szőrmére fektette édes terhét, aki úgy nézett rá, mint aki menten elolvad csak a puszta látványától is. A kandallóban pattogó, duruzsoló tűz fényei játszadoztak a két tökéletesen szép alakon. Testükön a vízcseppek olyannak tűntek, mint apró gyöngyök, amiket aranyra festettek.
Leila mélyen a szemébe nézett Jimnek és ennyit suttogott: -Akarlak!
Majd a férfi arcát kezeivel fonta át és ismét csókban végződtek. Jim vágya fékezhetetlen volt, ahogy a lányé is. Fékevesztetten tomboltak egymás porcikáin, időt és teret elfeledve szerették egymást úgy, ahogy a filmvásznakon szokás.
Leila eszméletlenül vonaglott, miközben Jim felemelte derekánál, majd mindketten elégedetten rogytak vissza a fehér szőrmére. Ziháltak és egymásra mosolyogtak.
-Szeretlek!-mondták ezt annyira egyszerre, mintha betanulták volna… szemükben ott csillogott az élet, a szerelem, és az elmúlt órák szenvedélye. Olyan gyönyörű volt minden… amikor testük hirtelen megrezzent, mert valaki dörömbölni kezdett az ajtón…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 21
Regisztrált: 6
Kereső robot: 14
Összes: 41
Jelenlévők:
 · gszabo
 · Ifjabb_Tok
 · MetalRaven
 · PiaNista
 · Ravain
 · Szucsj


Page generated in 0.0489 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz