Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Halálos románc II.

, 562 olvasás, RealEnigma , 6 hozzászólás

Ezerszín

-Leila? Mi történt veled? Csupa kék folt vagy mindenhol… és még az arcod is? Úristen! Nem kellene orvoshoz menned? -a vörös, kicsit teltebb, ám igencsak szép arcú lány megdöbbent arccal és mély együttérzéssel méregette a magas, szőke, hosszú hajú, lány arcát és a kabátja alól, illetve a miniszoknyájából kilátszó testrészeit.
-Nem, hagyd csak Veronika, semmi bajom. Csak… izé… nekiestem a fürdőben a kádnak.
-Ne viccelj Leila!-válaszolt a vörös, egyre ingerültebb hangon.
-Nem hiszem ezt a sztorit el neked! Szerintem megint megvert az a vadállat. Ugye? -Tágra nyílt szemekkel bámult a meglepett és fájdalmas arcot vágó barátnője és felhúzta a szemöldökét, várva a válaszra. Kicsit oldalra billentette a fejét, mint amikor a gyermek valami érdekeset lát.
-Ne hazudj nekem Leila!
-Ömmm. Oké! Rendben van, őszinte leszek.-válaszolt a szépség kicsit akadozva és alig hallhatóan.
-Igen, Robert tette ezt ismét velem.- lehajtott fejjel, könnyeit visszatartva válaszolt a lány, akinek szemmel láthatóan fájdalmai voltak, de igyekezett azt a külvilág felé nem mutatni.
-Miért hagyod ezt?-csattant fel a barátnő.
A szőke, aki most is, mint mindig, igencsak csinos szerelésben áldogált az egyik utca sarkán. hófehér kabátot és bézs színű bőr szoknyát viselt, térdig érő szintén fehér tűsarkú csizmával és egy kis csontszínű táskável, hajában pedig egy csillogó hajpánttal, ami kóbor hajfürtjeit lett volna hivatott kissé megzabolázni, de az erős és hideg széllel szemben nem sokat segített azokon, inkább csak esztétikailag volt kellemes a látvány, ahogy a szépséges arcot keretezte.
-Nem tehetek ellene semmit…-válaszolta, miközben egy jól látható könnyet simított ki a szemzugából.
Az arca olyan volt, mint a márvány. Hihetetlenül fehér, ugyanakkor angyalian szép is. S a hideg miatt azok a piros rózsák, már-már földöntúlivá tették a lány mivoltát. De ott éktelenkedett egy hatalmas lila folt is az állkapcsánál., ami szinte lerombolta az egész isteni látványt. Időnként végig simította fosszú ujjaival, láthatóan összeszűkült olyankor a sötétkék szeme és fájdalmas fintor kísérte a mozdulatot.
-Miért vagy még mindig vele? Úgy tudom, hogy a testvére, az a nagy darab a kávézóból, igencsak szimpatizál veled.
-Jim? Oh, igen! Ő Robert bátyja és a kinézete ellenére egy nagyon érzéki és szeretetre méltó ember…-szája kicsit legörbült és újabb könnycsepp gördült le a tökéletesen sima arcán.
-Nem értem, hogy akkor miért vagy még itt és nem vele? Úgy látom neked sem közömbös…
A lány arca a távolba meredt, mintha a messzeségből olvasta volna a szavait.
-Ő egy csodálatos ember. Az a nő, aki megkapja, igazán boldog lehet… Tudod, a múlt nyáron, amikor Robert éppen nem volt eszénél, alkalmam nyílt őt közelebbről is megismerni. Azt az arcát láttam, amit még soha, pedig már jó néhány éve ismerem őt. -szemei csillogtak, mintha a messzeségből a szavak tábortüzet gyújtottak volna bennük. Láthatóan jól esett emlékeznie… de egy pillanat múlva szemöldökét ráncolta és komoran folytatta. -Hagyjuk ezt Veronika! Semmi értelme lehetetlen dolgokon elmélkedni. -azzal odafordult az éppen bekanyarodó BMV felé és kacéran rámosolygott a sofőrre, aki olyan szemekkel bámult a lányra, mintha életében nem látott volna még lányt…
-Lenne kedved elvinni egy körre? -kérdezte kissé rekedten. Majd válaszképpen a kacsintásra behuppant az autóba és a férfi gázt adott, Veronika meg sajnáló tekintettel intett a magát vidámnak tettető Leila felé.
Esett a hó. Megannyi csillogó pihe ereszkedett alá szakadatlanul a komor égből. A város fényei sziporkázóan táncot jártak minden egyes pihén, majd a milliárdnyi kicsiny csoda élettelenül esett a fagyos aszfaltra, ahol vakító fehér takarót alkottak.
Veronika is várta a jószerencséjét, de valahogy az az éjszaka szokatlanul csendes volt számára.
Alig egy óra elteltével a vörös lány megpillantotta Leila karcsú alakját, amint befordult az utca másik sarkánál. Lassan, bandukolva, kezeit zsebredugva közeledett a szőkeség, időnkét az arcához kapva, majd ismét zsebre téve kezeit…
-Gyors voltál!-kacsintott felé a vörös, bár akkor inkább jeges hajú lány.
-Nem volt nagy ügy. -felelte egyhangúan az érkező.
-Nos, akkor folytathatnánk a beszélgetést, ami abban maradt, mielőtt elmentél. -próbált közeledni a barátnő.
-Nincs értelme.-érkezett a válasz, miközben lesütötte Leila a szemét és a jobb lábával valami kivehetetlen kriszkraszot rajzolt a puha hóba.
-Jim és én azóta a bizonyos éjszaka óta nem láttuk egymást…-szemeiben ismét könnyek gyülekeztek, bár igyekezett palástolni azokat.
-Na de miért?-vonta fel szemöldökét és kicsit sem leplezte meglepettségét a már-már hóemberré fagyott dundibb.
-Robert megtiltotta.-suttogta mostmár könnyinek teret engedve akarva akaratlanul.
-Ezt nem hiszem el!-tárta szét karjait az ég felé a mostmár megbotránkozott másik.
Minden átmenet nélkül folytatta a könnyező szépség.
-Tudod, amikor 16 éves voltam, édesapám meghalt, az anyám meg minden volt, csak ép anya nem. Volt egy barátja, akit jobban szeretett bárkinél és nem vette észre, vagy inkább nem akarta észrevenni, hogy az az undorító féreg rám soha nem gyerekként, hanem nőként tekintett. Egyik éjjel, amikor anyám félájultan aludt az egész napi italozásuk után, a pasas megpróbált rám mászni. -a lány arca olyan volt, mintha a halotti beszédet olvasta volna. Tekintete dühös, ugyanakkor magába roskadó volt, és folytatta.
-Sikerült valahogy megmenekülnöm tőle. Azon az éjszakán elszöktem arról a borzalmas szállásról, amit anyám azért kapott, mert az intézet igazgatónőjénél takarított, már amikor tudta, hogy mit csinált és nem itta magát alélttá. Nem tudtam hová, csak mentem. Fogalmam nem volt hol jártam, amikor egyszer csak megállt mellettem egy bordó Volvo és megszólított egy jellegtelen arcú, de kedvesnek tűnő fiatal férfi. Rövid beszélgetés, vagy inkább faggatózás után kinyitotta a kocsija ajtaját és betessékelt, mondván, majd ő segít nekem. Nem érdekelt amit mondott, de nagyon fáradt voltam és beültem hozzá. Elvitt egy helyre, ahol lakott. Szép nagy ház volt és rengeteg ember volt ott. Valami partit tartottak. A medencében rengeteg, szebbnél szebb lány pancsolt, mindegyikük szemében furcsa káosz volt. Nem tudtam az okát, bár nem is nagyon érdekelt.
Egy fekete hajú nagyon csinos és talán még tőlem is fiatalabb lány vett a szárnyai alá. Felvitt az egyik emeleti szobába, ahol megfürdetett és felöltöztetett, majd a kezembe nyomott egy poharat, amit ki kellett innom. Nem tudtam mi volt az, de pár perc múlva már semmire nem emlékeztem az elmúlt napból, csak az érdekelt, hogy minél jobban érezzem magam. Egy idő után már se kép, se hang nem volt nálam.-ennél a mondatnál úgy tűnt, mintha Leila szemei gyűlöletet sugároztak volna és csak úgy sütött belőlük a hideg. Látványa már-már ijesztő volt. Kezei ökölbe szorultak és folytatta.
-Más nap dél körül tértem magamhoz. Meztelenül feküdtem egy hatalmas ágyban, körülöttem alélt férfiakkal. Felültem és megpróbáltam kiszabadítani magam a félig rajtam fekvő alól, amikor is tudatosult bennem, hogy a rám nehezedő ember nem más, mint aki felvett előző éjjel.
-Robert volt az. -suttogta elakadó lélegzettel Veronika.
Leila nem is hallotta a másik döbbent felismerését, csak folytatta. A szavak áradatként zúdultak a szájából.
Ahogy ott ültem, arra próbáltam választ találni, hogy mit keresett körülöttem az asok férfi. Nem kellett sokáig töprengenem. A nehéz súlyom egyszer csak felült és rám kacsintott, majd azt mondta.
-Nagy voltál kislány! -és a szája sarkából kitörölte az éjnyálat, ami undorítóan fehérlett. Csak bámultam és nem értettem semmit. Nyilván észrevette bambaságomat, amikor is így folytatta.
-Te voltál, aki kifektetted ezeket itt, na és jómagamat is!-gúnyosan vigyorgott és a kezével körbemutatott az ágyon, ahol rajta kívül még öt férfi feküdt szintén egy szál semmiben.-fájdalom suhant át a szőke szépség arcán, de folytatta.
-Akkor döbbentem rá, hogy mi történt velem…
-Robert vagyok, vágta hozzám a visszataszító alak, és máról nekem dolgozol.
-Tessék? Kérdeztem, mintha idióta lennék, de tényleg nem értettem semmit.
-Na, ne csináld már cicám! Csillagos ötösre vizsgáztál az éjjel, mától pénzt is kapsz a hihetetlen szépségedért és nem utolsó sorban a tudásért, ami kétség kívül bámulatos ahhoz képest, hogy alig tizennyolc lehetsz.
-Tizenhat vagyok.-feleltem halkan és úgy éreztem, hogy a szoba megfordult velem és azonnal hánynom kellett. Undor fogott el és öklendezni kezdtem, mire Robert felállt, elém sietett és egy hatalmas pofon kíséretében ezeket mondta:
-Ugyan már kisanyám! Ne játszd meg a szentet, mert nem vagy az! Inkább szedd össze magad és készülj, mert ma debütálsz az utcán.-vigyor és valami visszataszító sárgás fény villogott a szemében.
-Akkor döbbentem rá, hogy hol vagyok és mit tettem és mi a következménye. Azóta állok itt kinn. -arca amolyan semmitmondónak tűnt, de a könnyei egyfolytában csorogtak.
-Úristen!-jött a válasz a történetre elfúló hangon Veronika torkából. Majd átölelte Leila derekát és mondani akart valamit, amikor szemei az utca másik végébe meredtek és szinte hitetlenkedve nyögte ki:
-Ott jön Jim!
Leila mosolyogni akart a vélt viccen, de látta, hogy barátnője nem tréfál. Szemei kikerekedtek és szíve olyan hevesen kezdett el verni, mintha a maraton után állna a célban.
-Úristen! Mennem kell! -nyüszítette és már fordult volna az ellenkező irányba, de Veronika nem engedte, hogy elrohanjon a végzete elől… vagy inkább mindenek kezdete elől?

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 3
Kereső robot: 10
Összes: 31
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · léna
 · PiaNista


Page generated in 0.0648 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz