Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Halálos románc I.

, 639 olvasás, RealEnigma , 5 hozzászólás

Ezerszín

Fülledt nyári este volt. Harapni lehetett a sűrű izzadtságcseppes levegőt, amikor Leila belépett a krimó ajtaján.
Sűrű füst gomolygott a helységben, ami igencsak csípte a szemét. Odabotorkált a bárpulthoz és menedékként felült egy bárszékre. A sarokból egy öreg zongora húrjai andalító dallamot nyekeregtek. Olyan volt, mintha egy félresikeredett western filmbe csöppent volna. A pultos, akin jól látható volt, hogy nem ma kezdte, biccentett a fejével és kérés nélkül nyitotta a hideg pezsgőt, amit Leila számára tartott csupán.
-Hogy vagy Jim? -kérdezte a lány kedvesen.
-Ahogy minden nap…-morogta vastag ajkai között harapott cigaretta mellett. Majd odarakta a pezsgőt Leila elé a pultra. A lány végighúzta az ujját a pohár falán, amin gyöngyözött a meleg és hideg hatására lecsapódott pára. Majd a nedves ujját a nyakához emelte és rákente a hűs cseppeket.
-Ma éjjel sem fogunk fázni Jim. -jegyezte meg mosolyogva a pezsgőjébe csak úgy az üvegbe szürcsölő szőke szépség.
-Na ja! -jött a válasz a túloldalról, kicsit fukaran bánva a szavakkal.
A pult mögött álló alak, aki kicsit sem tetszett úgy, mintha rátermett lett volna feladatára, kopott inge ujjába törölte verítékét a homlokáról, nem törődve azzal, hogy nyomot hagy rajta… majd egy konyharuha után nyúlt és serényen fényesíteni kezdett egy pezsgős poharat, amit aztán Leila elé tolt, nem törődve azzal, hogy igazából sikerült e fényesre sikálni a valaha kecses darabot, vagy sem.
-Ma este nem vagy szomjas? -kezdte kicsit karcos, ámde nagyon is kellemes, férfias hangon.
-Nagy a meleg és nem akarom, hogy a fejembe szálljon idő előtt. - válaszolt mosolyogva a szépség, még mindig az üveg oldalán rajzolgatva vékony hosszú ujjával. A vízcseppek a sápadt fényben úgy tetszettek, mintha apró harmatgyöngyök lettek volna, amik akarva akaratlanul a vörös körmök végére gurultak és egytől egyig a csinos nyakon párologtak tova.
A pultos rá-rá pillantott a kék szemű, már-már természtellenesen fehér bőrű, ugyanakkor gyönyörű lányra, bár igyekezett szorgosan tenni a dolgát és csak lopott pillanatokat engedett meg magának.
"Gyönyörű vagy ma is.“ -jegyezte meg, de csak gondolatban.
A lány előkotort a kis gyöngyökkel kirakott skarlátvörös táskájából egy doboz cigarettát, láng színű ajkai közé tett egy szálat és igyekezett megtalálni a gyújtóját is, de Jim ügyesen odalibbent, kezében égő gyufát tartva.
-Köszönöm.-biccentett Leila, majd folytatta, kicsit hunyorogva a bal szemére, amibe a füst belement.
-Te Jim?
-Igen?
-Mit gondolsz? Hiányoznék ha többé nem jönnék esténként?
A férfi kicsit sem leplezve meghökkenését kiejtette az éppen törölgetett poharat a kezéből és a szája egyetlen csíkká szűkült, miközben a fogai összeszorultak és a fekete szemei, amik egyébként igézőek voltak, egész apró résnyire csukódtak.
-Te most viccelsz?-szűrte ki fogai között, jól láthatóan meglepődve a választ a magas és igencsak jóképű, ámbár eléggé elhanyagolt kinézetű férfi, aki szemlátomást meg volt lepődve azon, amit a lány kérdezett tőle.
Kacaj hallatszott, majd az éppen kifújt füstfüggöny mögül csillogó szempár mosolygott a meglepett pultosra és bársonyos, ámde kislányos hangon odasúgta.-Igen Jim, csak vicceltem. -majd abban a pillanatban az ajtó felől érkező zaj felé kapta a fejét a lány.
A zongora is elhallgatott egy pillanatra, és az előtte klipírozó pasas, akinek a korát megsaccolni sem lehetett, ámde ha jól megnézte az ember magának kivehető volt a vonásaiból, hogy középkorú lehet. Kisfiús arcvonásain látszott, hogy az élet igen sokszor próbára tette már… A kortalan zongorista felkapta a fejét, és a hang irányába fordult, majd ugyanazzal a lendülettel kezdett újra a billentyűk koptatásába, elmerülő, méla tekintettel, amolyan beletörődéssel a szemében.
-Jó estét mindenkinek!-hangzott az üdvözlés az ajtót hangosan berúgó alaktól, akin látszott, hogy az üveg a kezében már nem az első reggeltől.
A pincér, aki kicsit sem rezzent össze csak felpillantott unottan és annyit válaszolt:-Muszáj neked minden estére ájulásig inni magad testvér?
-Nem Bátyó, még nem vagyok ájult…-válaszolta széles mosollyal, már-már röhögésbe fojtva szavait az érkező szőke hajú, magas és vékony, jellegtelen arccal és modorral megáldott fiatal pasas.
-Leila! Koccintasz velem? -vetette oda a lánynak.
-Nem, most inkább csak nézném, hogyan fetrengesz nem sokára a padlón. -mosolygott a lány, kicsit sem leplezve, hogy nagyon jól szórakozik az érkező ifjú részegen.
-Te most kinevetsz engem? -húzta fel a szemöldökét és kortyolt bele az üvegbe a jövevény, majd szinte ugyanabban a pillanatban vágta a lány lábai elé az üveget, ami milliónyi szilánkra hullott és a sápadt fényben is gyönyörűen csillogott minden egyes darabkája. Nagy durranással ért földet a zöldes üveg és a whisky, ami távozott belőle, mind Leila lábaira és ruhájára távozott.
-Robert! -kiáltotta a kellemes, ámde igen csak dühös férfihang, ami pult mögül érkezett.
-Te megőrültél?-vicsorgott szemmel láthatóan a pultos, immár lendületben a pult fölött, amit úgy urott át helyből, mintha csak egy küszöb lett volna. Landolt az öcsi előtt, és vállaira tapadva rázta azt.
-Mégis mi történt veled? Elment az eszed?-menydörgött.
-Hagyjál!- rázta le vállairól a markos kezeket a másik.
-Félted őt? -vágta gúnyosan arcába a kérdést a felbőszült és meglepett Jimnek a részeg és igencsak visszataszító alak.
Leila nem törődve a ruhájával és az arcába fúródott szilánkkal, csak ült szoborrá dermedve és szemeit olyan nagyra nyitva, amennyire csak tudta. Mondani akart valamit, de a meglepetéstől és a felismeréstől, hogy arca vérzik, csak tátogásra futotta. Ajkai kinyíltak, de hang nem hagyta el a száját.
Ekkor felé fordult Jim is, és pillantása rémült volt, majd olyan erővel lökte testvérét az ajtó irányába, hogy az úgy száguldott át a krimón, mint valami ágyúgolyó.
-Te vérzel!-kiáltotta, s már ott is állt a lány előtt. Kezeit lassan, óvatosan az arcára tette és szemeiből olyan mélységes megbánás sugárzott, amilyet talán a gyilkosok arcán lehet látni a kivégzés előtti utolsó vacsoránál.
-Nincs baj, nyöszörögte rémülten a szőkeség, bár a szavakat csak amolyan formátlan artikulációval préselte ki magából.
-Dehogy nincs! Hiszen vérzel Leila! Ez a barom…-a mondatot félbeharapva nézett az imént még száguldó, mostanra igencsak rossz állapotban lévő öccse felé, aki szemlátomást jobb belátásra szenderült egy időre.
-Nyugodj meg kérlek! Hozok valamit amivel letakarítjuk az arcodat.-suttogta Jim, és már a pult túloldalán állt, sietősen kotorászva valami dobozban, majd azzal a lendülettel újra kint termett, kezében egy üveggel, ami feltételezhetően fertőtlenítőt tartalmazott és egy köteg fehér gézzel, amin látszott, hogy nem mostanság lett e célra eltárolva, ugyanis a csomagolása enyhén szólva megsárgult az eltelt jónéhány év alatt, amíg senkinek nem volt szüksége rá.
-Ne mozogj, és kérlek ne sikíts, most kitisztítom a sebet aztán leragasztom. -mondta megnyugtató hangon a kicsit sem doktor kinézetű Jim.
A lány nem csinált semmit, csak nézett maga elé üres tekintettel, mint akinek egy filmvászon van a szemei előtt és arra mered.
-Fájt?-kérdezte az alkalmi doktor, amikor beleöntötte a sebbe a fertőtlenítőt.
-Nem. -válaszolta Leila elcsukló motyogásban.
Ügyesen és szakszerűen végezte a pultos doktor a munkáját, már-már úgy tetszett, mintha gyakorolta volna valaha…
A mélabús zongorista is újra játszani kezdett, valami világfájdalmas dallamot, és most igenis érezni lehetett, hogy valójában ebben van ő otthon.
-Na! Kész van.
-Köszönöm.
-Igazán nincs mit! Ez a barom még jó, hogy nem tett nagyobb kárt benned! -Jim térdre ereszkedett a lány előtt és a korallpiros cipője orrát bámulta.
-Sajnálom!-mondta olyan gyermeki és érzelmekkel teli hangon, hogy az már szinte elfúlt a torkában.
-Ez az én sorsom Jim…-válaszolta Leila beletörődően. -majd rápillantott az ájultan heverő Robertra.
-Ő is csak azt látja, amit többi férfi. A testem. Az, hogy mi van bennem, senkit nem érdekel. -ajkai megremegtek és egy gyémántként csillogó könny gördült le az arcán.
Jim felemelte a fejét a lány cipőjéről és óvatosan ujjbegyére vette a cseppet a lány arcáról.-Ne sírj. Nem bírom nézni…-majd újra lehajtott a fejét, mintha magát okolná mindenért.
-Amikor kislány voltam, nagyon szerettem énekelni. Mindig arról álmodtam, hogy énekeső leszek. -a lány szeme a messzibe meredt, és mintha egy halvány mosoly is végig húzódott volna rajta, majd folytatta.
A képzeletemben álltam a hatalmas színpadon és a nézőtéren az emberek skandálták a nevemet, és hullott rám a virágeső a megannyi vaku fényében…-újabb könnycsepp csillant meg a szemében.
-Tudod Jim, néha még ma is álmodom, aztán felébredek és elszomorít a valóság.
-Te egy csodálatos nő vagy! A legcsodálatosabb, akivel valaha találkoztam.-a térdeplő óriás felemelte a kezét és óvatosan a lányéra tette.
-Ugyan Jim, ezt te sem gondolhatod komolyan! De azért jól esik, hogy vígasztalni próbálsz.-válaszolt a szőke szépség fintorral az arcán, mintha tisztában lenne a férfi igazának az ellentétével és nagyon utálná magát miatta…-majd folytatta:-Az öcséd ha magához tér meg fog verni és mehetek az utcára. Azt sem fogja eztán megengedni, hogy bejöjjek ide melegedni. -fájdalom suhant át az arcán.-Strihelhetek neki egész éjjel kinn állva.
A férfi arcát megmagyarázhatatlan és leírhatatlan fájdalom borította el. Szemei villogtak a dühtől és az arca olyan vörös lett, mint egy ráknak, akit éppen most vettek ki a fazékból. Szikrákat szóró szemmel odabökött az öccsére, aki mintha megmoccantotta volna a kezét.
-Nem engedem tovább, hogy ezt tegye veled!-a hangja menydörgött és közben felugrott a térdeplésből.
A lánynak tátva maradt a szája a meglepetéstől.
-Igen! Elég volt ebből! -rázta a fejét Jim és szinte üvöltött a jól látható fájdalomtól, ami a szíve mélyéből szakadt ki a füstös kricsmi légterébe. A langymatag zene is abba maradt, a sápadt, kortalan arcú pasas is érdeklődve nézett fel melankóliájából. A feldühödött ember odaugrott testvére éledező mivoltához és felkapta azt a korhadó padlóról. Lábai a levegőben himbálóztak, mint egy rongybabának, kezei a teste mellett lógtak és a feje úgy tetszett, mint az akasztott meberé, akinek oldalra biccent a kötél általi nyakcsigolya törés miatt.
-Megértetted testvér?! -ordította mély és visszautasíthatatlan hangon az óriás, miközben igyekezett életet rázni szinte élettelen öccsébe.
-Hagyd Jim! Ne csináld, mert csak nekem lesz ettől rosszabb!-ugrott le olyan gyorsan a bárszékről a törékeny alkatú lány, mintha puskából lőtték volna ki.
Jim kezei megmeredtek, levegőben tartva Robert testét és a lányra meresztette szemeit. Látszott rajta, hogy csak most tért vissza ide a füstös krimóba, eddig valahol az elméje világában tartózkodott, és igencsak meglepődött amikor észrevette, hogy öccsét úgy tartja, mint egy kisgyereket. Kezei leengedték a már félig éber testvért, majd lesütött szemmel eloldalgott a pult felé. Menet közben a lány a kezéért nyúlt és kedvesen, már már nyájasan ránézett.
-Nem tehetsz semmit.-suttogta, azzal odalépett a fejét fájlaló részeghez, hogy felsegítse…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 18
Regisztrált: 4
Kereső robot: 10
Összes: 32
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Öreg
 · PiaNista
 · Ravain


Page generated in 0.0394 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz