átkozott
kárhozott
dolog
hogy álmodom
hogy álmodok
hogy rég elfelejtett
meg nem fejtett
önmagam
ki változatlan megmaradt
a selypítő selymes hajú kisfiú
ki a bűntelenségére még hiú
szól nekem
nem túl kedvesen
haraggal vagy nem azzal
csak méla daccal
mint egy régi barát
ki legyőzött magányt halált
míg újra visszatalált
nemsokára úgy köszönt önre
az öntelt
nem túl félénk
békés
érzés
elmúlik őszre
tényleg
végleg
a tavasz romlandó dicsősége
nem tudom azért
eszi-e önt a méreg
hogy semmi sem marad
mi őrizné a nyarat
az élet ezer színét
az ifjúság bolondos ízét
s mindent mit a végtelen
mérhetetlen
érthetetlen
képzelet
megőrizni érdemesnek talál
habár
nem nagy talány
úgyis lekaszál
az ám
lazán
a csontváztestű rém
ki nem nézi
és meg sem kérdi
ki voltam rég
mikor még
ön volt én