Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Istenek és emberek (11. Befejező rész)

, 414 olvasás, Shakyr , 0 hozzászólás

Fantasy

    A sima kőlapon sem feliratok, sem zárféleség nem látszott, csupán egy jókora kapaszkodórúd. Amikor a törp megrántotta, az ajtó simán, zajtalanul kinyílt, hosszú lépcsősort fedve fel maga mögött.
    Ahogy beléptek, a falakon vésett rúnák izzottak fel, kísérteties fénybe burkolva a mélybe vezető utat.
    – Óvatosan! Semmihez ne nyúljanak és ne használjanak mágiát!
    A lépcsőt újabb ajtó zárta le, mely azonban közeledtükre lassan oldalra siklott… Hatalmas, fényben úszó terem tárult a szemük elé. A falak melletti asztalokon iratok, alkimista eszközök, lepecsételt üvegek, különös szerszámok hevertek, a teremből számos ajtó nyílt, mögöttük újabb műhelyek, raktárak rejtőztek.
    A kutatók figyelmét azonban nem ez kötötte le, hanem az az embermagas, szivárványszínű gömb, ami a terem közepén lebegett – és az a két holttest, melyek mellette hevertek a kőpadlón. Közelebb léptek.
    – Teleport-rúnák, a padlóba vésve. Így közlekedtek, ezért nem kellett alagutat vésniük – suttogta a Nagymágus.
    A darmoni mágus a holttesteket tanulmányozta.
    – A tetoválásuk alapján egy sivatagi tolvajklán tagjai.
    – Ők lophatták el az áldozókristályt és ideteleportáltak vele.
    – De mi okozta a halálukat?
    – Talán nem akarták kifizetni őket – vélte az ezredes.
    – A renegát varázslók Quellanában rekedtek – rázta a fejét a Nagymágus. – Inkább az lehetett a baj, hogy a megbízók nem voltak itt, a megbeszélt helyen és a tolvajok nem találták a kivezető utat. Elkeseredésükben valami olyasmihez nyúlhattak, amit jobb lett volna békén hagyni.
    Shan’ Elor közelebb lépett a gömbhöz. A színek vad táncba kezdtek, majd a felület lassan áttetszővé vált, felfedve a belsejében rejtőző díszes állványt, az állványon pedig …
    – A horgonykövek!
    –… és az áldozókristály!
    A bársonyterítőn öt drágakő szikrázott – négy öklömnyi nagyságú színes és egy jóval nagyobb, komor fekete kristály.
    A terem fényei hirtelen kialudtak. Erős karok fonódtak a kutatók teste köré, a levegőt bódító illat töltötte be. Elvesztették az eszméletüket.

    * * *

    Az ébredés lassú volt és fájdalmas. Shan’ Elor nyakát és végtagjait szoros vaspántok rögzítették a falhoz, a feje kegyetlenül hasogatott. Bódultan próbálta kinyitni a szemét.
    A nagyteremben volt, a falhoz bilincselve. Társait sehol sem látta, de a terem másik végében egy magas, díszes öltözékű alak vizsgálgatta a megsárgult tekercseket. Meghallotta a bilincsek csörrenését és megfordult.
    – Végre, hogy felébredtél. Már aggódtam, hogy túl sok altatógázt fújtam a levegőbe.
    A mágus elé sétált és megállt előtte.
    – Rég várom ezt a pillanatot. Rábukkantam az ősi műhelyre, ahol megalkották a Sötét Kor eszközeit, az ősök összes tudása a lábam előtt hever. S itt van a híres Shan’ Elor is, akinek a fejében ott rejlik a kulcs mindehhez a tudáshoz.
    – Ki vagy te? – nyögte a mágus.
    – De hiszen magad is rájöhettél volna. Rahman Al Morroth vagyok, az om-arani asztráltemplom főpapja, a darmoni áldozókristály ura, aki meghalt és feltámadt, hogy eljuthasson ide.
    – Ki vagy te? Hogy kerültél ide?
    A főpap felnevetett.
    – Ezt épp te kérdezed, az átváltozások művésze? Nem ismertél fel egy illúziót, noha heteket töltöttél mellette? Hát akkor jól figyelj.
    Vakító fény villant. A mágus ösztönösen behunyta a szemét, s amikor újra kinyitotta, egy ismerős alak állt előtte.
    – Boris Jardeus ezredes, a tiszteletedre. Az igazi ezredes valahol a tenger fenekén pihen. Amikor a hajója a Kylor-szigetek felé igyekezve elhaladt Om-Aran előtt, bátorkodtam átvenni a helyét. Azt hiszem, meglehetősen hatásos alakítás volt.
    – Nagyon jól álcáztad magadat, de azért megéreztem a jelenlétedet.
    A főpap vállat vont.
    – Nincs jelentősége. Semmit sem tehettél volna, ahogy most sincs választásod.
    – Mit akarsz tőlem? Hol vannak a többiek?
    – A többiek? Miért érdekel? Egyébként az egyik fülkébe zártam őket. Nincs szükségem rájuk. Rád viszont igen. Pontosabban – arra, amit a fejedben rejtegetsz. A tudásra, hogy kinyithassam a gömböt és használhassam a lélekkohót.
    – A kohó…? Itt van?
    – A szomszéd teremben. Látni fogod, ha sor kerül rá. Most azonban szükségem van a horgonykövekre.
    – Nem fogok segíteni.
    – Nem is kértelek rá. Nincs szükségem a beleegyezésedre.
    A főpap apró fiolát kotort elő a zsebéből, tőrével szétfeszítette a mágus fogait és a szájába öntötte az üvegcse tartalmát.
    – Igazságszérum. Hamarosan azt is elmondod nekem, amiről nem is sejted, hogy tudomásod van.

    … Shan’ Elor minden erejével próbálta összeszorítani az ajkait, de hiába. A kényszer erősebb volt, a parancsszavak, rituálék, varázslatok leírásai szinte maguktól buktak ki a szájából. A főpap bólogatott.
    – Remek. Ez volt a próba. Eddig semmi új nem hangzott el a számomra, viszont a színtiszta igazat mondtad. Most azonban – keményedett meg a hangja – jönnek az igazi kérdések!
    Szembefordult a mágussal.
    – A gömb, a lélekkövek és a kohó működtető igéit akarom hallani! PARANCSOLOM!
    A mágus tehetetlenül nyitotta szóra a száját, azonban valami megbénította.
    "Majd én!" – zendült a fejében. "Aludj!"
    Még érezte, amint torkából ősi, ismeretlen nyelvű szavak törnek elő, aztán ráborult a sötétség,

    … Tiszta fejjel ébredt. A földön feküdt, a mágikus bilincsek kinyitva lógtak a falon. Feltápászkodott és körülnézett.
    A terem üres volt, a főpapnak nyomát sem látta. A gömb látszólag érintetlenül lebegett a szoba közepén.
    "Ne keresd. Már nincs itt."
    – Hol van? Mi történt?
    "Készítőim előre sejtették, hogy egyszer majd gonosz célokra próbálnak felhasználni, ezért védelmi mágiát is tanítottak velem. Ha csellel vagy erőszakkal információkat akarnak kicsikarni a hordozómból, akkor aktiválódik a védelem."
    – Mi ez a védelem?
    "Egy nagyerejű parancs. Aki meghallja, annak az agyában olyan folyamatokat indít el, melyek megfosztják a mágikus képességétől. Elfelejti az igéket, parancsokat, elveszíti a képességét, hogy uralkodjon a mana fölött."
    – Hová lett? Elmenekült?
    "Igen. Utolsó erejével még kaput nyitott magának. Elteleportált – de a cél kiválasztásához már nem biztos, hogy elég volt a hatalma. Ritkán élik túl az ilyen ugrást."
    A mágus fáradtan bólintott.
    – Egy ideig legalább nem fog gondot okozni. Most azonban megkeresem a többieket.
    
    … A kis csapat a fal mellől figyelte, ahogy Shan’ Elor előkészíti, majd elkezdi a horgonykövek börtönének bonyolult nyitási ceremóniáját. A színek megint vadul kavarogni kezdtek, majd hirtelen a gömb szappanbuborékként pattant szét. A kövek felszikráztak, a termet hangok töltötték meg.

    – Yoth’ el vagyok, a Tűz elementál – szólt a rubin.
    – Sean’ za vagyok, a Víz elementál – villant fel a smaragd.
    – Aery’ mon vagyok, a Levegő elementálja – susogott a zafír.
    – Moar’ tha vagyok, a Földelementál - rezegtette meg a levegőt az ametiszt hangja.
    – Köszönjük, hogy újra eggyé lehettünk – zengett a Jah’ Zinok kórusa
    
    Az ötödik kő, a hatalmas obszidián nem adott jelet. A darmoni közelebb lépett, a kristály felé nyújtotta kezét.
    A kő felvillant.
    – GARTH AMAR EKHI BON? – dörrent a hangja.
    – Azt kérdezi, hol a gazdája. Ősi nyelv – magyarázta An-Malek.
    – Mondd meg neki, hogy elpusztult. Elárulta az uralkodót és a templomot, méltatlanná vált a tisztségére.
    A darmoni halkan suttogott valamit.
    – TOR SADON AMAR EKHI?
    – Ki az új gazda? – tolmácsolta a mágus, majd tanácstalanul nézett körbe.
    A Nagymester széttárta a karját.
    – Azt hiszem, a válasz egyértelmű. A kő Darmon tulajdona és ön az egyetlen, aki itt erre jogot formálhat.
    An-Malek bólintott.
    – Medan amar ekhi – suttogta, a kőre helyezve tenyerét. A kristály lágyan felvillant, a mágus karján, testén ibolyaszínű fény kúszott végig.
    – KÖSZÖNTELEK- dörrent a mély hang, a közös nyelvet használva.– RENDELKEZZ VELEM.
    – Visszatérünk a templomodba. Várnak ránk – válaszolta csendesen az új főpap.


    3.

    Om-Aran, a Felemelkedés 2441 évének Őszközép hónapja

    Meridan kényelmesen elnyújtózott a tengerparti vendéglő puha kerevetén.
    – Végre egy kis meleg – jelentette ki. – Elegem volt a fagyból, a hóesésből, a huzatos szobákból, a hideg fürdővíztől, meg az intrikákból – tette hozzá.
    Shan’ Elor belekóstolt a borába és csettintett a nyelvével.
    – Végre egy hely, ahol normális italt szolgálnak fel. Egyébként, még mindig nem árultad el, mi is volt az a rejtélyes megbízatásod.
    – Mondtam, hogy női dolog. Egy nemesi dinasztia aggódott, hogy nem lesz fiú örököse a címnek. Egy kicsit besegítettem a sorsnak, s tavaszra a grófot fiúgyermekkel fogja megajándékozni a hitvese.
    – Ehhez képest meglehetősen szerényen jutalmazták a közreműködésedet.
    A lány vállat vont.
    – Ez csak előleg. A teljes összeget természetesen akkor kapom meg, ha megszületett a fiú. Te viszont meglehetősen vastag erszénnyel tértél meg – ha ugyan erszénynek lehet nevezni azt a vasalt ládát, amit a pénzváltók házában őriznek.
    – Ez még semmi. A Nagykirály visszavonta az ellenem szóló elfogatási parancsot. Szívesen vettem volna egy lovaggá ütést is, de az udvari tanácsos lebeszélt róla. Ne feszítsük túl a húrt, mondta.
    – Érdekes, de még a legbefolyásosabb udvari pletykafészkek sem tudnak semmit az utadról. Annyi derült csak ki, hogy templomi ereklyéket loptak el és te segítettél visszaszerezni őket.
    A mágus elnevette magát.
    – A lényeget mégis tudják, a többi csupán elhanyagolható részlet.
    – Azért én szívesen meghallgatnám azokat a részleteket …
    – Akkor helyezd magadat kényelembe és figyelj. Hosszú történet lesz…

    – … a kövek pedig visszakerültek a templomokba. A Nagykirály fogadta a társaságot, velük együtt engem is, de ezúttal a teremben nem voltak számszeríjas őrök. Úgy tűnik, lassan tisztára mosom a nevemet …
    – Az uralkodó szokatlanul bőkezű volt – jegyezte meg Meridan.
    – Az uralkodó? Ugyan! A lázadó mágusok vagyonát kobozták el és osztották szét az expedíció tagjai között. Az viszont tény, hogy nem voltak szegény emberek …
    – Mi történt velük?
    – A saját csapdájukba estek. Azt hitték, hogy csupán az elorzott lélekkő passzív tudását szívták magukba. Nos, tévedtek, mert a kő tudata is beléjük költözött. Csupán fel kellett ébreszteni az alvó szellemeket.
    – Személyes börtönőrök…
    – Ki beszél itt börtönről? Szabadok, mint a madár. Örömmel költöztek le Parellába, ott művelik a földeket.
    – Örömmel?
    – Hát … ha nem próbálnak varázsolni és elvégzik a kiadott munkákat, akkor nem fájdul meg a fejük. Ez is valami, nem? Jobb, mint börtönsziget rézbányája …
    – Kiderült, hogy mik voltak a terveik?
    – Hozzávetőlegesen igen. Az egyikük véletlenül bukkant rá a titkos laboratóriumba vezető egyik alagút bejáratára. Hetekig tanulmányozta a fellelt iratokat és rádöbbent, mekkora lehetőség hullott az ölébe. Ehhez persze társakra volt szükség. Együttesen megfejtették az évszázadok óta egy quellanai raktárpolcon pihenő lélekkő titkát és elsajátították a tudását. A kohó irányítását ezután már gyerekjáték volt kitalálni.
    – Mire kellett nekik a kohó?
    – Egy asztrálszellemet akartak létrehozni, erősebbet, nagyobbat, mint a darmoni Jah’ Zin. Ehhez azonban rengeteg manára, elementálokra - és egy mintára volt szükségük. Az elementálok köveit könnyű volt ellopni, a darmoni kristályt azonban jól őrizték. Kénytelenek voltak bevonni a tervükbe az ottani templom főpapját, hogy aztán őt is becsapják, elrabolva az elrejtett követ. Nem tudták viszont, hogy a főpapnak saját tervei vannak, amihez minket szándékozott felhasználni. Terve majdnem sikerült is, miután elérte, hogy Quellanában karantént vezessenek be. Akadálytalanul jutott be velünk a műhelybe és csak a lélekkő szelleme mentette meg a világot egy újabb zsarnok uralkodásától.
    - Egy szellem, aki csak a gazdájának engedelmeskedik - suttogta a lány. – micsoda lehetőségek …
    – Jut eszembe, van egy apró ajándékom a számodra – kapott észbe a mágus. Zsebébe nyúlt, díszes dobozkát vett elő és átnyújtotta a lánynak.
    – Nyisd ki.
    A dobozkában gyönyörűen díszített nyaklánc feküdt, a rajta függő medalion közepén pedig mogyoró nagyságú rubin sziporkázott.
    – Felpróbálod?
    – Persze! – csillant fel a lány szeme. Kiemelte dobozból a láncot és a nyakába kapcsolta.
    – Érintsd meg a követ.
    A lány engedelmeskedett.
    – Nincs itt nagyon meleg? – kérdezte a mágus.
    – De igen – válaszolt gépiesen a lány. – Jó lenne egy kis enyhülés.
    A függönyök meglebbentek. Valahol ajtó nyikordult, hangos csattanással csapódott be egy ablak. A termen, az udvaron hűvös szellő suhant végig. A vendégek meglepetten kapták fel a fejüket és összehúzták magukon a köpenyt.
    A lány döbbenten nézett a kezére, a medálra, a kőre. A mágus elnevette magát.
    – Létezik ennél jobb ajándék? Egy személyes szellem, mely csak úrnője parancsára hallgat.
    – De… hogyan…? – keresgélte a lány a szavakat.
    – Egyszerűen. Bevallom, amikor a főpap elteleportált, nem siettem felébreszteni a többieket. Megkerestem a kohót és tanulmányoztam egy kicsit, meg átolvastam egy köteg régi pergament. Az első toronyban összegyűjtött fókuszkövekből kiraktam egy pentagrammát és aktiváltam a kohót. Bár a mana, amit a kövek begyűjtöttek, elég kevés volt, így az egész városra nem terjed ki a szellem hatalma – de a közvetlen közeledben nagyon hatásos tud lenni.
    Meridan elbűvölten forgatta kezében az ékszert, majd a mágusra sandított.
    – És te? Neked elég a fejedben lakó szellem?
    Shan’ Elor nagyot nyújtózott.
    – Kezd sötétedni, nem gondolod?
    A vendéglő gyertyái, olajlámpái sorra fellobbantak, az asztaluk fölött pedig apró fénygömb gyulladt fel, fényében megcsillant a mágus gyűrűjébe foglalt rubin, Meridan kövének az ikertestvére.
    – Jószívű vagyok, de nem önzetlen – tárta szét a karját.
    – És mi lesz most a lélekkohóval? Új szellemek fogják ellepni az országot?
    – Kétlem. Nem árultam el nekik, hogy képes vagyok működtetni.
    – Előbb-utóbb rájönnek, hisz ott a rengeteg iromány …
    – Az igazán fontos iratok már rég a zsákomban lapultak, amikor felébresztettem őket – somolygott a mágus.
    – Miért?
    Shan’ Elor felnevetett.
    – Gondolnom kell arra az időre is, amikor majd én leszek a Nagymester…
    – Telhetetlen.
    – Az bizony. Van viszont még egy meglepetésem. Volna kedved megtekinteni az új szállásunkat?
    – Persze – pattant fel a lány. A mágus is felállt, néhány aranyat dobott az asztalra.
    – Menjünk.
    Meridan belékarolt és lassan megindultak a hegyoldalra felkúszó előkelő negyed felé.

    Az utcákon, ahogy haladtak, sorra kigyúltak, majd mögöttük újra kialudtak a városi világítás kandeláberei.


    Epilógus

    Messze délen, sok ezer mérföldnyire a Zoral-sivatag peremétől, megdörrent az ég. A magasban apró felhő jelent meg, villámok záporoztak a földre. A legelésző gazellák riadtan futottak szét.
    Amikor a felvert por eloszlott, az előbb még kopár földdarabon most egy díszes ruhájú férfi feküdt. Egy hiéna merészkedett a közelébe és orrával megbökte a mozdulatlan testet.
    A férfi szeme felnyílt. Halkan elkáromkodta magát, majd felemelte a kezét. Ujjából egy halvány szikra pattant a kíváncsi állat pofájára. A hiéna elkapta a fejét, hátrébb ugrott, de nem tágított. A kéz erőtlenül lehanyatlott.

    … Rahman Al Morroth, a darmoni Asztráltemplom egykori főpapja tehetetlenül figyelte, ahogy az éhes ragadozó egyre szűkebb köröket ír le körülötte.


         Vége

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 304
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 337
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2345 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz