A sima kőlapon sem feliratok, sem zárféleség nem látszott, csupán egy jókora kapaszkodórúd. Amikor a törp megrántotta, az ajtó simán, zajtalanul kinyílt, hosszú lépcsősort fedve fel maga mögött.
Ahogy beléptek, a falakon vésett rúnák izzottak fel, kísérteties fénybe burkolva a mélybe vezető utat.
– Óvatosan! Semmihez ne nyúljanak és ne használjanak mágiát!
A lépcsőt újabb ajtó zárta le, mely azonban közeledtükre lassan oldalra siklott… Hatalmas, fényben úszó terem tárult a szemük elé. A falak melletti asztalokon iratok, alkimista eszközök, lepecsételt üvegek, különös szerszámok hevertek, a teremből számos ajtó nyílt, mögöttük újabb műhelyek, raktárak rejtőztek.
A kutatók figyelmét azonban nem ez kötötte le, hanem az az embermagas, szivárványszínű gömb, ami a terem közepén lebegett – és az a két holttest, melyek mellette hevertek a kőpadlón. Közelebb léptek.
– Teleport-rúnák, a padlóba vésve. Így közlekedtek, ezért nem kellett alagutat vésniük – suttogta a Nagymágus.
A darmoni mágus a holttesteket tanulmányozta.
– A tetoválásuk alapján egy sivatagi tolvajklán tagjai.
– Ők lophatták el az áldozókristályt és ideteleportáltak vele.
– De mi okozta a halálukat?
– Talán nem akarták kifizetni őket – vélte az ezredes.
– A renegát varázslók Quellanában rekedtek – rázta a fejét a Nagymágus. – Inkább az lehetett a baj, hogy a megbízók nem voltak itt, a megbeszélt helyen és a tolvajok nem találták a kivezető utat. Elkeseredésükben valami olyasmihez nyúlhattak, amit jobb lett volna békén hagyni.
Shan’ Elor közelebb lépett a gömbhöz. A színek vad táncba kezdtek, majd a felület lassan áttetszővé vált, felfedve a belsejében rejtőző díszes állványt, az állványon pedig …
– A horgonykövek!
–… és az áldozókristály!
A bársonyterítőn öt drágakő szikrázott – négy öklömnyi nagyságú színes és egy jóval nagyobb, komor fekete kristály.
A terem fényei hirtelen kialudtak. Erős karok fonódtak a kutatók teste köré, a levegőt bódító illat töltötte be. Elvesztették az eszméletüket.
* * *
Az ébredés lassú volt és fájdalmas. Shan’ Elor nyakát és végtagjait szoros vaspántok rögzítették a falhoz, a feje kegyetlenül hasogatott. Bódultan próbálta kinyitni a szemét.
A nagyteremben volt, a falhoz bilincselve. Társait sehol sem látta, de a terem másik végében egy magas, díszes öltözékű alak vizsgálgatta a megsárgult tekercseket. Meghallotta a bilincsek csörrenését és megfordult.
– Végre, hogy felébredtél. Már aggódtam, hogy túl sok altatógázt fújtam a levegőbe.
A mágus elé sétált és megállt előtte.
– Rég várom ezt a pillanatot. Rábukkantam az ősi műhelyre, ahol megalkották a Sötét Kor eszközeit, az ősök összes tudása a lábam előtt hever. S itt van a híres Shan’ Elor is, akinek a fejében ott rejlik a kulcs mindehhez a tudáshoz.
– Ki vagy te? – nyögte a mágus.
– De hiszen magad is rájöhettél volna. Rahman Al Morroth vagyok, az om-arani asztráltemplom főpapja, a darmoni áldozókristály ura, aki meghalt és feltámadt, hogy eljuthasson ide.
– Ki vagy te? Hogy kerültél ide?
A főpap felnevetett.
– Ezt épp te kérdezed, az átváltozások művésze? Nem ismertél fel egy illúziót, noha heteket töltöttél mellette? Hát akkor jól figyelj.
Vakító fény villant. A mágus ösztönösen behunyta a szemét, s amikor újra kinyitotta, egy ismerős alak állt előtte.
– Boris Jardeus ezredes, a tiszteletedre. Az igazi ezredes valahol a tenger fenekén pihen. Amikor a hajója a Kylor-szigetek felé igyekezve elhaladt Om-Aran előtt, bátorkodtam átvenni a helyét. Azt hiszem, meglehetősen hatásos alakítás volt.
– Nagyon jól álcáztad magadat, de azért megéreztem a jelenlétedet.
A főpap vállat vont.
– Nincs jelentősége. Semmit sem tehettél volna, ahogy most sincs választásod.
– Mit akarsz tőlem? Hol vannak a többiek?
– A többiek? Miért érdekel? Egyébként az egyik fülkébe zártam őket. Nincs szükségem rájuk. Rád viszont igen. Pontosabban – arra, amit a fejedben rejtegetsz. A tudásra, hogy kinyithassam a gömböt és használhassam a lélekkohót.
– A kohó…? Itt van?
– A szomszéd teremben. Látni fogod, ha sor kerül rá. Most azonban szükségem van a horgonykövekre.
– Nem fogok segíteni.
– Nem is kértelek rá. Nincs szükségem a beleegyezésedre.
A főpap apró fiolát kotort elő a zsebéből, tőrével szétfeszítette a mágus fogait és a szájába öntötte az üvegcse tartalmát.
– Igazságszérum. Hamarosan azt is elmondod nekem, amiről nem is sejted, hogy tudomásod van.
… Shan’ Elor minden erejével próbálta összeszorítani az ajkait, de hiába. A kényszer erősebb volt, a parancsszavak, rituálék, varázslatok leírásai szinte maguktól buktak ki a szájából. A főpap bólogatott.
– Remek. Ez volt a próba. Eddig semmi új nem hangzott el a számomra, viszont a színtiszta igazat mondtad. Most azonban – keményedett meg a hangja – jönnek az igazi kérdések!
Szembefordult a mágussal.
– A gömb, a lélekkövek és a kohó működtető igéit akarom hallani! PARANCSOLOM!
A mágus tehetetlenül nyitotta szóra a száját, azonban valami megbénította.
"Majd én!" – zendült a fejében. "Aludj!"
Még érezte, amint torkából ősi, ismeretlen nyelvű szavak törnek elő, aztán ráborult a sötétség,
… Tiszta fejjel ébredt. A földön feküdt, a mágikus bilincsek kinyitva lógtak a falon. Feltápászkodott és körülnézett.
A terem üres volt, a főpapnak nyomát sem látta. A gömb látszólag érintetlenül lebegett a szoba közepén.
"Ne keresd. Már nincs itt."
– Hol van? Mi történt?
"Készítőim előre sejtették, hogy egyszer majd gonosz célokra próbálnak felhasználni, ezért védelmi mágiát is tanítottak velem. Ha csellel vagy erőszakkal információkat akarnak kicsikarni a hordozómból, akkor aktiválódik a védelem."
– Mi ez a védelem?
"Egy nagyerejű parancs. Aki meghallja, annak az agyában olyan folyamatokat indít el, melyek megfosztják a mágikus képességétől. Elfelejti az igéket, parancsokat, elveszíti a képességét, hogy uralkodjon a mana fölött."
– Hová lett? Elmenekült?
"Igen. Utolsó erejével még kaput nyitott magának. Elteleportált – de a cél kiválasztásához már nem biztos, hogy elég volt a hatalma. Ritkán élik túl az ilyen ugrást."
A mágus fáradtan bólintott.
– Egy ideig legalább nem fog gondot okozni. Most azonban megkeresem a többieket.
… A kis csapat a fal mellől figyelte, ahogy Shan’ Elor előkészíti, majd elkezdi a horgonykövek börtönének bonyolult nyitási ceremóniáját. A színek megint vadul kavarogni kezdtek, majd hirtelen a gömb szappanbuborékként pattant szét. A kövek felszikráztak, a termet hangok töltötték meg.
– Yoth’ el vagyok, a Tűz elementál – szólt a rubin.
– Sean’ za vagyok, a Víz elementál – villant fel a smaragd.
– Aery’ mon vagyok, a Levegő elementálja – susogott a zafír.
– Moar’ tha vagyok, a Földelementál - rezegtette meg a levegőt az ametiszt hangja.
– Köszönjük, hogy újra eggyé lehettünk – zengett a Jah’ Zinok kórusa
Az ötödik kő, a hatalmas obszidián nem adott jelet. A darmoni közelebb lépett, a kristály felé nyújtotta kezét.
A kő felvillant.
– GARTH AMAR EKHI BON? – dörrent a hangja.
– Azt kérdezi, hol a gazdája. Ősi nyelv – magyarázta An-Malek.
– Mondd meg neki, hogy elpusztult. Elárulta az uralkodót és a templomot, méltatlanná vált a tisztségére.
A darmoni halkan suttogott valamit.
– TOR SADON AMAR EKHI?
– Ki az új gazda? – tolmácsolta a mágus, majd tanácstalanul nézett körbe.
A Nagymester széttárta a karját.
– Azt hiszem, a válasz egyértelmű. A kő Darmon tulajdona és ön az egyetlen, aki itt erre jogot formálhat.
An-Malek bólintott.
– Medan amar ekhi – suttogta, a kőre helyezve tenyerét. A kristály lágyan felvillant, a mágus karján, testén ibolyaszínű fény kúszott végig.
– KÖSZÖNTELEK- dörrent a mély hang, a közös nyelvet használva.– RENDELKEZZ VELEM.
– Visszatérünk a templomodba. Várnak ránk – válaszolta csendesen az új főpap.
3.
Om-Aran, a Felemelkedés 2441 évének Őszközép hónapja
Meridan kényelmesen elnyújtózott a tengerparti vendéglő puha kerevetén.
– Végre egy kis meleg – jelentette ki. – Elegem volt a fagyból, a hóesésből, a huzatos szobákból, a hideg fürdővíztől, meg az intrikákból – tette hozzá.
Shan’ Elor belekóstolt a borába és csettintett a nyelvével.
– Végre egy hely, ahol normális italt szolgálnak fel. Egyébként, még mindig nem árultad el, mi is volt az a rejtélyes megbízatásod.
– Mondtam, hogy női dolog. Egy nemesi dinasztia aggódott, hogy nem lesz fiú örököse a címnek. Egy kicsit besegítettem a sorsnak, s tavaszra a grófot fiúgyermekkel fogja megajándékozni a hitvese.
– Ehhez képest meglehetősen szerényen jutalmazták a közreműködésedet.
A lány vállat vont.
– Ez csak előleg. A teljes összeget természetesen akkor kapom meg, ha megszületett a fiú. Te viszont meglehetősen vastag erszénnyel tértél meg – ha ugyan erszénynek lehet nevezni azt a vasalt ládát, amit a pénzváltók házában őriznek.
– Ez még semmi. A Nagykirály visszavonta az ellenem szóló elfogatási parancsot. Szívesen vettem volna egy lovaggá ütést is, de az udvari tanácsos lebeszélt róla. Ne feszítsük túl a húrt, mondta.
– Érdekes, de még a legbefolyásosabb udvari pletykafészkek sem tudnak semmit az utadról. Annyi derült csak ki, hogy templomi ereklyéket loptak el és te segítettél visszaszerezni őket.
A mágus elnevette magát.
– A lényeget mégis tudják, a többi csupán elhanyagolható részlet.
– Azért én szívesen meghallgatnám azokat a részleteket …
– Akkor helyezd magadat kényelembe és figyelj. Hosszú történet lesz…
– … a kövek pedig visszakerültek a templomokba. A Nagykirály fogadta a társaságot, velük együtt engem is, de ezúttal a teremben nem voltak számszeríjas őrök. Úgy tűnik, lassan tisztára mosom a nevemet …
– Az uralkodó szokatlanul bőkezű volt – jegyezte meg Meridan.
– Az uralkodó? Ugyan! A lázadó mágusok vagyonát kobozták el és osztották szét az expedíció tagjai között. Az viszont tény, hogy nem voltak szegény emberek …
– Mi történt velük?
– A saját csapdájukba estek. Azt hitték, hogy csupán az elorzott lélekkő passzív tudását szívták magukba. Nos, tévedtek, mert a kő tudata is beléjük költözött. Csupán fel kellett ébreszteni az alvó szellemeket.
– Személyes börtönőrök…
– Ki beszél itt börtönről? Szabadok, mint a madár. Örömmel költöztek le Parellába, ott művelik a földeket.
– Örömmel?
– Hát … ha nem próbálnak varázsolni és elvégzik a kiadott munkákat, akkor nem fájdul meg a fejük. Ez is valami, nem? Jobb, mint börtönsziget rézbányája …
– Kiderült, hogy mik voltak a terveik?
– Hozzávetőlegesen igen. Az egyikük véletlenül bukkant rá a titkos laboratóriumba vezető egyik alagút bejáratára. Hetekig tanulmányozta a fellelt iratokat és rádöbbent, mekkora lehetőség hullott az ölébe. Ehhez persze társakra volt szükség. Együttesen megfejtették az évszázadok óta egy quellanai raktárpolcon pihenő lélekkő titkát és elsajátították a tudását. A kohó irányítását ezután már gyerekjáték volt kitalálni.
– Mire kellett nekik a kohó?
– Egy asztrálszellemet akartak létrehozni, erősebbet, nagyobbat, mint a darmoni Jah’ Zin. Ehhez azonban rengeteg manára, elementálokra - és egy mintára volt szükségük. Az elementálok köveit könnyű volt ellopni, a darmoni kristályt azonban jól őrizték. Kénytelenek voltak bevonni a tervükbe az ottani templom főpapját, hogy aztán őt is becsapják, elrabolva az elrejtett követ. Nem tudták viszont, hogy a főpapnak saját tervei vannak, amihez minket szándékozott felhasználni. Terve majdnem sikerült is, miután elérte, hogy Quellanában karantént vezessenek be. Akadálytalanul jutott be velünk a műhelybe és csak a lélekkő szelleme mentette meg a világot egy újabb zsarnok uralkodásától.
- Egy szellem, aki csak a gazdájának engedelmeskedik - suttogta a lány. – micsoda lehetőségek …
– Jut eszembe, van egy apró ajándékom a számodra – kapott észbe a mágus. Zsebébe nyúlt, díszes dobozkát vett elő és átnyújtotta a lánynak.
– Nyisd ki.
A dobozkában gyönyörűen díszített nyaklánc feküdt, a rajta függő medalion közepén pedig mogyoró nagyságú rubin sziporkázott.
– Felpróbálod?
– Persze! – csillant fel a lány szeme. Kiemelte dobozból a láncot és a nyakába kapcsolta.
– Érintsd meg a követ.
A lány engedelmeskedett.
– Nincs itt nagyon meleg? – kérdezte a mágus.
– De igen – válaszolt gépiesen a lány. – Jó lenne egy kis enyhülés.
A függönyök meglebbentek. Valahol ajtó nyikordult, hangos csattanással csapódott be egy ablak. A termen, az udvaron hűvös szellő suhant végig. A vendégek meglepetten kapták fel a fejüket és összehúzták magukon a köpenyt.
A lány döbbenten nézett a kezére, a medálra, a kőre. A mágus elnevette magát.
– Létezik ennél jobb ajándék? Egy személyes szellem, mely csak úrnője parancsára hallgat.
– De… hogyan…? – keresgélte a lány a szavakat.
– Egyszerűen. Bevallom, amikor a főpap elteleportált, nem siettem felébreszteni a többieket. Megkerestem a kohót és tanulmányoztam egy kicsit, meg átolvastam egy köteg régi pergament. Az első toronyban összegyűjtött fókuszkövekből kiraktam egy pentagrammát és aktiváltam a kohót. Bár a mana, amit a kövek begyűjtöttek, elég kevés volt, így az egész városra nem terjed ki a szellem hatalma – de a közvetlen közeledben nagyon hatásos tud lenni.
Meridan elbűvölten forgatta kezében az ékszert, majd a mágusra sandított.
– És te? Neked elég a fejedben lakó szellem?
Shan’ Elor nagyot nyújtózott.
– Kezd sötétedni, nem gondolod?
A vendéglő gyertyái, olajlámpái sorra fellobbantak, az asztaluk fölött pedig apró fénygömb gyulladt fel, fényében megcsillant a mágus gyűrűjébe foglalt rubin, Meridan kövének az ikertestvére.
– Jószívű vagyok, de nem önzetlen – tárta szét a karját.
– És mi lesz most a lélekkohóval? Új szellemek fogják ellepni az országot?
– Kétlem. Nem árultam el nekik, hogy képes vagyok működtetni.
– Előbb-utóbb rájönnek, hisz ott a rengeteg iromány …
– Az igazán fontos iratok már rég a zsákomban lapultak, amikor felébresztettem őket – somolygott a mágus.
– Miért?
Shan’ Elor felnevetett.
– Gondolnom kell arra az időre is, amikor majd én leszek a Nagymester…
– Telhetetlen.
– Az bizony. Van viszont még egy meglepetésem. Volna kedved megtekinteni az új szállásunkat?
– Persze – pattant fel a lány. A mágus is felállt, néhány aranyat dobott az asztalra.
– Menjünk.
Meridan belékarolt és lassan megindultak a hegyoldalra felkúszó előkelő negyed felé.
Az utcákon, ahogy haladtak, sorra kigyúltak, majd mögöttük újra kialudtak a városi világítás kandeláberei.
Epilógus
Messze délen, sok ezer mérföldnyire a Zoral-sivatag peremétől, megdörrent az ég. A magasban apró felhő jelent meg, villámok záporoztak a földre. A legelésző gazellák riadtan futottak szét.
Amikor a felvert por eloszlott, az előbb még kopár földdarabon most egy díszes ruhájú férfi feküdt. Egy hiéna merészkedett a közelébe és orrával megbökte a mozdulatlan testet.
A férfi szeme felnyílt. Halkan elkáromkodta magát, majd felemelte a kezét. Ujjából egy halvány szikra pattant a kíváncsi állat pofájára. A hiéna elkapta a fejét, hátrébb ugrott, de nem tágított. A kéz erőtlenül lehanyatlott.
… Rahman Al Morroth, a darmoni Asztráltemplom egykori főpapja tehetetlenül figyelte, ahogy az éhes ragadozó egyre szűkebb köröket ír le körülötte.
Vége
|