Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Egy férfi szerelme

, 809 olvasás, Adelheidis , 7 hozzászólás

Szerelem

- Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta a lány, s szemében huncut csillogással szalonozott a fákkal
tarkított, őszi hegyoldalon.
- Mondd csak, kedvesem, miért is kell nekem utánad futni? Hiszen úgyis megállsz előbb-utóbb, és úgyis utolérlek! – felelt a fiú nevetve, de a lábait mégis gyorsan szedte, s aggódó
szemmel tekintett a sebesen rohanó lány után.
"Csak el ne essen!"
- Ugyan, lovagom, egy kis kocogásba még nem halt bele a te fajtád! – kacsintott a lány hátra, s egy vastag fa törzse mögé bújva kukucskált követőjére.
- Na de kedvesem! Eleget kocog a te lovagod egész nap! – válaszolt a fiú, de csak szavaiban ellenkezett a lánnyal, s futó léptekkel közeledett a fa felé, ahol a szőke teremtés megbújt előle.
- Többet kéne edzened, bátyuskám! – kacagott a lány csilingelő hangon, majd előlépett a fa mögül, s a közeledő fiúra pillantott.
- Vagy neked kéne kicsit több tekintettel lenned szegény, megfáradt fivéredre – ellenkezett, s élvezte ahogy a lány durcás mosollyal, de a játéktól kipirult arccal tekint rá.
Gyönyörű volt. Gyönyörű szépséges selyemruhájában, mely olyan kék volt, mint az ég. A földet súrolta, mégsem látszott rajta egy szem piszok sem. Nem is csoda! Elvégre a kor legszépségesebb hercegnője volt! Legalábbis a számára a legcsodálatosabb teremtmény, akit valaha látott.
Rajongott tengerszín szemeiért, hosszú, szőke hajáért, bájos arcvonásaiért, és halványrózsaszín, telt ajkaiért. A ruhából kivillanó válla vonzotta férfiszemeit, s kíváncsi volt, milyen lehet a bőre.
"Selymes!"
Igen, biztosan csodásan puha az a tejfehér bőre, melyen egyetlen szeplő se látszott. Tökéletes volt.
- Mit bámulsz, testvérkém? – kuncogott a lány, s csodás ajkai elé tartotta kecses, vékony kezeit.
- Te lány… - sóhajtott a fiú, s félmosolyra görbült szája sarka – Mit szólna a bátyád, ha megtudná, hogy az egyik lovagját is a testvérednek hívod? – kérdezte, s vágyakozó szemmel tekintett a lányra.
"Bárcsak…"
- Ugyan! A testvérem tudja, hogy mindennap kijössz velem az erdőbe sétálni. Egyedül amúgy sem eresztene el… Máskülönben! Miért tiltana meg egy kis játékot szeretett húgának? – kacsintott a szépség, s miközben elfordult tőle, a hajfürtjei puhán a vállára omlottak.
A fiú egy kétségbeesett sóhajt szorított vissza. A lány iránti sóvárgása néha már-már fájdalomba görbült. Mindennap itt sétál vele, úgy mint testőre, mint lovagja… úgy mint, testvére. Igen… a lány az első alkalommal, amikor kisétáltak ide, elhatározta, hogy a fivérének fogva hívni. Nem értette, miért… De a lány annyira lelkesen mondogatta neki, hogy a végén ő is belemerült ebbe a szójátékba, és nagyon megszerette a fiatal lányt…
Istenem! Túlságosan is megszerette! Ő mint lovag… egy hercegnőt… Vajon mit szólna a fivére? S vajon mit szólna Ő, ha tudná, a szíve mit érez valójában…
- Hé, lovagom! Nem óhajtasz velem jönni? – kiabált a lány méterekre tőle, s törékeny teste olyan hívogatóan intett felé.
Újabb fájdalmas sóhajtást nyomott el, s szapora léptekkel azonnal elindult.
- Hova ez a sietség, kedvesem? – kérdezte, mikor melléért – Egyre távolabb kerülünk a kastélytól.
- Ne aggódj lovagom, nincs ezzel semmi gond – mosolygott kedvesen. Gyönyörűen! – Szeretnék mutatni neked valamit! – súgta, s megragadta a fiú kezét.
"Mekkorát dobbant a szíve! Heves… nagyon heves… Istenem, milyen szapora!"
A lány keze olyan finoman és gyengéden siklott az ujjai közé, ahogy a patak folyik a sziklák közt a hegyekben. Olyan csodálatos érzés volt a kezét a kezében tartani! Az érintéstől bizsergett a bőre, a testében pedig olyan heves vágyat érzett, melyet még sohasem.
"Bárcsak… Bárcsak megölelhetnélek!"
- Mit szeretnél mutatni? – kérdezte, s a lány hajkoronáját bámulta: a gyönyörűen hullámzó, itt-ott göndörödő tincseket, ahogy a nap beszűrődő fénye cikázott rajtuk.
- Meglepetés – tekintett rá – Egy titkot – suttogta.
"Egy titkot!"
A fiú szíve újra hevesen dobogni kezdett, s szinte szárnyalt a boldogságtól, hogy a kedves egy titkot oszt meg vele. Csakis vele!
- Gyere! – hívta őt, s futni kezdett, de a fiú kezét egy percre sem engedte el.
Meredeknek tűnő, de biztonságos sziklákon indultak el, de egymást tartva, s másik kezükkel a sziklákba kapaszkodva másztak felfelé, az ismeretlenbe.
Pár percen belül sík terepre értek, s pihegve indultak tovább, egy barlang felé.
- Milyen hely ez? – méregette a tátongó lyukat a fiú, s a lány kezét védőn meg jobban megszorította, ám a következő pillanatban máris enyhített rajta, s elszégyellve magát a földre szegezte fejét.
- Gyere – lehelte a lány – Ott van bent!
A barlang félhomályában óvatosan lépkedtek, s a leány tapasztalt lépésekkel vezette a lovagot beljebb és beljebb a lyukban.
A fiú félelemmel telt tekintettel figyelte az előtte haladó lány körvonalait. Persze nem magát féltette, s nem is rettegett olyan ostobaságoktól, mint a csúszómászók vagy a denevérek. A kedvest féltette, s bár olyan bátor volt és olyan ügyesen lépkedett egyik csúszós szikladarabról a másikra, mégis!
"Csak nehogy baja essen… Abba belehalok!"
- Mindjárt odaérünk – szólt hátra a lány, s hangja újra olyan csilingelő volt… mint mikor kacag.
S akkor egy hatalmas, tágas részhez érkeztek, ami csodás módon sokkal világosabb volt az eddigi szűkös bejáratnál. Középen egy kicsi, barnád tó terpeszkedett, melyet mintha fáklyák világítottak volna alulról, bár ez lehetetlennek tűnt. Mindenesetre a hullámok visszatükröződtek a falon, és az egész egy csodálatos, romantikus hellyé változott ezáltal. Elég romantikusnak ahhoz, hogy…
- Csodálatos, ugye? – tekintett rá a lány, és a szemei ragyogtak!
"Nem olyan csodálatos, mint amilyen te vagy…"
- Igen, valóban gyönyörű – mosolygott, és szerelmes tekintettel nézett a lányra.
"Csak egy csókot lehelhetnék azokra a gyönyörű ajkaidra…"
- Meg akartam mutatni ezt neked, mert nagyon fontos vagy a számomra – jelentette ki a lány halkan, s mintha közelebb húzódott volna – Nagyon örülök, hogy Te itt vagy nekem nap mint nap.
A fiú tétován hallgatta, amit a lány mond, s valami furcsa érzés fogalmazódott meg benne. Valami, amit nehéz lett volna elmondani szavakkal, de amiről tudta, hogy olyan erő lakozik benne, ami mindennél erősebb. Olyan, amit lehetetlennek tűnt mind legyűrni, mind pedig legyőzni.
- Azt szeretném, hogy tudd, hogy mindig szeretnélek magam mellett tudni, mert nagyon fontos személy vagy számomra – szólt a lány, s abban a pillanatban a fiúban az előbb megfogalmazódott érzés átvette az irányítást, s többé nem volt visszaút.
Az oly régóta elzárt vágyak, a tiltott szerelem, amit a lány iránt érzett, e percben kitört, s beszélni kezdett, nem törődve azzal, mik lesznek a következmények.
- És… - kezdte volna a lány, de a fiú belé fojtotta a szót, gyengéden de határozottan maga felé fordította a lány arcát, s miközben mélyen a szemeibe nézett, ajkai szavakat formáltak, s a fiú nem is figyelt rá már, mit mond, csak hadarta érzéseit egyetlen szuszra.
- Ne szólj, kedves, mert én is szeretnék neked mondani valamit… Igen, te is nagyon fontos vagy nekem, és én is boldog vagyok, ha kijöhetek veled sétálni, mert olyankor olyasmit érzek, amit azelőtt sohasem. Olyan jó érzés veled lenni, hercegnőm, csodálatos látni téged az erdő csendjében! A mosolyodat, ahogy nevetsz, a szemeidet, ahogy ragyognak, a hajadat, ahogy a napfény megcsillan rajta. Gyönyörű vagy, kedvesem, szépségesen gyönyörű! Minden egyes percben, ahogy rád nézek, olyan vágy tör rám, amilyen még sosem ezelőtt. Úgy szeretnélek a karjaimban tartani, szeretgetni, megölelni, vigyázni rád! Ajkaimat a tiedre tapasztani, és csókolni, olyan szenvedéllyel, amilyenek az érzéseim irántad, hercegnőm! Már régóta nem húgomként tekintek rád, ahogy e kedves játék során, hanem úgy, mint a nőre, akit teljes szívemmel imádok – szavalta, s miközben szemeivel a kezeire pillantott, melyek szónoklata közben a lány vállaira tévedtek, hallotta a lány heves légzését, s arra gondolt, hogy vajon most mi játszódhat le szegény teremtésben.
Szívében magát kövezte meggondolatlanságáért, s miközben rettegett a tudattól, hogy a kedves ott hagyja, elmenekül tőle, s örökre elzárkózik majd előle, leeresztette a kezeit a lány vállairól, s a barlang sötétjébe bámulva halkan újra megszólalt.
- Bocsáss meg… én nem… - kezdte, ám mielőtt folytathatta volna, a lány gyönyörűen csillogó szemekkel a nyaka köré fonta kecses karjait, s egész testével hozzásimulva az ajkaira tapasztotta ajkait.
A fiú egy pillanat erejéig kitágult szemekkel fogadta a váratlan csókot, majd kezeit szorosan a lány dereka köré fonva magához húzta a gyönyörű, vékony testet, s élvezte a lány hihetetlenül puha ajkait és mézédes csókját.
Szívében olyan boldogság lett úrrá, hogy arra gondolt, talán ez lesz az utolsó alkalom, mikor így tartja e kedves és bájos nőt, mert a szíve megszakad az örömtől.
A lány percekkel később elszakadt tőle, de csak annyira, hogy a füléhez húzódva halkan ezt lehelje:
- Én is szeretlek, lovagom!
"Milyen édes hangon mondta ezt!"
A szavai úgy szóltak, mint a kis csengettyűk. Olyan édesen, olyan… szerelmesen!
S abban a pillanatban már nem számított, mi lesz, mit szabad, mi fog történni. Csakis a pillanat számított, s az az önfeledt, forró érzés, mely mindkettőjük egészét átjárta, mely új értelmet adott az életüknek.
S miközben ajkaik újra eggyé olvasztották a testüket, csak álltak ott: a világ legboldogabb embereként.

Megjegyzés: Első, tragédia- és halálmentes, valóban csakis szerelemről szóló novellám, mely egy férfi vívódásáról szól, mielőtt a kiválasztott lánynak bevallaná érzéseit.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 1
Kereső robot: 9
Összes: 19
Jelenlévők:
 · Fatyol


Page generated in 0.0259 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz