Álmomban Veled táncoltam,
egy ismeretlen utca járdakövén.
Köröttünk emberek forgataga,
s bár mind sietett valahova,
néha megálltak
kérdőn egymásra
nézve, nem értve
kettőnk különös
pillanatát.
Az úton
járművek robogtak,
a lámpák lázasan villogtak,
hol sárga, hol piros, hol zöld.
Néha egy duda élesen kürtölt,
a rohanó világ, akkor, tőlünk
mégis, különös
távolból szűkölt.
Csak mi voltunk egymásnak,
csak Te,
és én.
Együtt léptünk,
egy lépést sem tévedtünk.
Te vezettél, én követtelek.
A lassú ritmus
– keringő talán? –
lágyan fonta össze ujjaink,
s a pillanat, az utca mindkét
oldalán, örök maradt.
Egy percre
elléptem mellőled,
s féltve szóltam hozzád,
Te drága, nagy kamasz:
– Kisfiam, az útra ki ne szaladj!
Te csak álltál, mint aki érti,
hogy szavammal Téged óvlak,
mert biztonságban, mellettem vagy.
Nem szóltál
– Te nem szólsz sosem.
Csak az az áldott mosoly ült
akkor is arcodon, s azt a különös
merengést láttam fénytelen tekinteteden,
amit ha Rád nézek, mindig látok, s amit
míg élek, nem felejtek sosem.
2009. október 20.