Nincs szívfájdítóbb annál,
mikor egy remegő könnycsepp
végig simul sápadt arcodon.
Pilláid nedves súllyal
fedik csillogó szemed-
Hát miért, hogy megint könnyezel?
Miért a szenvedés, mely
mindenkor elér?-Hasadj meg
tükör, arcod hamisan becéz!
Mert mit ér az olyan ember,
mint te vagy én sem,
aki a bőségben szenved éhen?
Ó Istenem, Te fenn az égben!
Te tudod egyedül, mit
bús szívünk sosem ért meg,
hogy míg glóriád téged
ott fönn körül ragyog,
mi itt lenn a földön…
Ó Istenem, ki sem mondhatom!