5. A halász
A nehéz halászbárka félvitorlázattal, komótosan szelte a mendori öböl hullámait. A nap még nem bukkant elő a látóhatár ködéből, de a tiszta égbolt nyugodt tengert és jó zsákmányt ígért.
- Tíz fokkal balra! – kiáltott a kormányos felé a halászmester, aki a halászhajókon a kapitányi tisztet is betöltötte. – Átvágunk a Halott Vízen, öt kötélhossz távolságban megkerüljük a Cápa-zátonyokat, a többiek előtt egy órával a munkaterületen lehetünk.
- Tíz fok balra- jelezte vissza a kormányos, megpörgetve a súlyos kereket. A hajó engedelmesen megdőlt, ahogy felvette az új irányt.
A fedélzeten a szokásos előkészítő munkák folytak: ellenőrízték a hálókat, a köteleket, megolajozták a csigákat, friss tengervízzel töltötték fel a haltároló rekeszeket.
- Miért hívják Halott Víznek azt részt? – kérdezte Kemmal, a hajósinas. Nemrég került a hajóra, s a tenger ezen részét még nem ismerte.
- Sok-sok évvel ezelőtt tengeri csata zajlott arrafelé- válaszolt Narmond, az egyik legöregebb matróz. – Egy őrhajót támadtak meg a kalózok, s bár túlerőben voltak, mégsem nyerték meg az összecsapást- tette hozzá rejtélyes mosollyal.
- Hogyan? Meséld el! – unszolta a hajósinas, a többi halász bólogatását látva.
- A csatát senki sem nyerte meg- folytatta elgondolkodva az öreg. – Az őrnaszádot lerohanták, ott esett el a város akkori katonai parancsnoka is, de az utolsó utáni pillanatban fellőtték Olmo tüzét, s ez minden további harcnak végét vette.
- Olmo tüze? Hallottam róla, de sosem láttam, hogy valaki is használta volna- vetette közbe az egyik halász.
- Csak örülhetsz neki – jegyezte meg az öreg. – Kevés ember van, aki látta és utána még módja is volt elmesélni. Nekem szerencsém volt …
- Láttad? – csillant fel Kemmal szeme. – Meséld el, kérlek!
- Hmmm… van már vagy negyven éve annak, amikor a királyi haditengerészeknél szolgáltam, íjászként. A nyílt tengeren csaptunk össze Darmon flottájával. Az erőviszonyok sajnos, nem nekünk kedveztek és két óta leforgása alatt a katapultok rommá lőtték a hajóink nagyrészét. Pontosabban céloztak, távolabbra is hordtak. Vesztésre álltunk, s amikor a vég már elkerülhetetlen volt, a tengernagy kiadta a parancsot a zászlóshajó csatamágusának …
… A merdoni hadiflotta fenéksúlyait nem a szokványos kövek alkotják. A gyűrű alakú fémtömb, mely a főárbóc rögzítőtalpaként, s nehezékként is szolgál, valójában egy anyagba préselt energiatenger, melyet mágikus erő tart kordában. A pusztító energia csak akkor szabadulhat fel, ha egy, kellő hatalommal és erővel bírő mágus elmondja a parancsszót – s ez a szó minden hajónál más és más.
… a tengernagy kiadta a parancsot a csatamágusnak. A mágus körbetekintett, felmérte a még úszóképes roncsokat, harmadik szemével beazonosította őket, felidézte a hozzájuk kötődő kulcsszavakat – majd egyetlen, hosszú kiáltással aktiválta a pusztuló hajókba zárt energiát.
… Narmond egy roncsdarabon kapaszkodva figyelte a harcot. A fregattot, melyen szolgált, még a harc elején kilőtték, két találatot kapott a vízvonal közelében. A szivattyúk nem tudtak megbírkózni a betörő vízzel, a hajótest egyre jobban megdőlt, s elveszített sebességét is. A következő lövés a főárbócot törte derékba, s a mozgásképtelenné vált hajót percek alatt szilánkokra zúzta a rázúdúló össztűz.
A harc eltávolodott, a kevés túlélő a fregatt maradványaiból rögtönzött tutajon várta az esetleges megmentőit- s itt lehettek tanúi annak, amit a tengerészek "utolsó csapás" néven emlegetnek.
A süllyedő hajók fedélzetén izzó pont jelent meg. Mint megannyi szappanbuborék, gyorsan növekedtek, míg majdnem az egész hajótörzset beborították. Közepükből egy-egy vörös fonál vágódott az ég felé, átfúrta a felhőket, s többmérföldes magasságban vakító, kékesfehér szirmokat bontott. Tucatnyi hamis nap ontotta fényét, s adta hírül a látóhatáron túlra, hogy egy pusztuló flotta a végső fegyvert vetette be.
Ezzel egyidőben a hajókat magukba záró buborékok hirtelen szépattantak és negyedmérföldes sugárban körülöttük tűztengerré vált a levegő. A hajók, az emberek a másodperc tört része alatt elhamvadtak, az óceán gőzzé vált felszíne gigászi felhővel borította be a csata helyszínét. A robbanás ereje Narmondék tutaját is elérte, de szerencséjükre már túl messze voltak ahhoz, hogy bajuk essen. Két nappal később, egy kereskedőhajó mentette ki őket. Ők voltak az ütközet egyedüli túlélői.
…- Ez hát Olmo tüze- fejezte be az öreg. -Ezzel győzte le az őrhajő a kalózokat.
- Milyen szerencse, hogy egy mágus is volt a fedélzeten!- kiáltotta a hajósinas.
- Hát épp ez az- dörmögte az öreg. – A csatamágus drága dolog, fiam, egy egész flotta is csak egy-két varázslóval bír… Egy naszádon sosem szolgál mágus.
- De akkor ki lőtte fel Olmo tüzét?- csodálkozott a másik halász.
- Senki sem tudja. Ez örök rejtély marad… de tény, hogy azon a részen, ahol az őrhajó elsüllyedt, azóta semmilyen víziállatnak nincs maradása. Egyetlen ebihalat, egyetlen kagylót vagy tengeri szivacsot sem találsz- ezért kapta azt a bizonyos nevét a hely.
***
- Elértük a Halott Vizet! -hallatszott a kormányos kiáltása. – Vitorlát fordíts!
A hajósinas is felpattant, hogy egy pillantást vessen a különös helyre – és kiejtette kezéből a hármas emelőcsigát, aminek a tisztításával, olajozásával addig foglalkozott. A forduló hajó megdőlt fedélzetén a csiga egy pillanat alatt a korláthoz gurult, majd a vízelvezető nyíláson átbukva eltűnt a hullámok között.
- Te ott! – dörrent a halászmester hangja. – Hová tetted a szemed?
- Bocsánat- suttogta a kétségbeesett fiú. – Rendbehozom a tartalékot …
- Nincs tartalékunk és visszafordulni sincs időnk! Te ejtetted be – hozd is fel- hangzott a megkérdőjelezhetetlen parancs.
- Vitorlát bevonni! Kidobni a viharhorgonyt!
- Fordulás szélirányba!
- Kormányt rögzíts! Fenékhorgonyt leereszteni!
Az összeszokott csapat alig két perc leforgása előkészítette a halászhajót a merülési munkákhoz. Semmi szokatlan nem volt ebben, hiszen nemcsak hálókkal dolgoztak, hanem a fenékről kagylókat, korállt vagy szivacsot is szoktak gyűjteni, a búvárkodás mindennapi tevékenységeik közé tartozott.
Igaz, a Halott Víz környékén még egyikük sem merült alá.
… Kemmal már másfél perce volt víz alatt, de a csigát nem látta sehol. Tudta, hogy pillanatokon belül indulnia kell felfelé, hogy levegőt vehessen. Ez már az ötödik merülése volt, s átkozta balszerencséjét, no meg meggondolatlan kíváncsiságát, hogy ilyen helyzetbe hozta magát. A szétszórt roncsdarabok, a megzöldült csontvázak és a kísérteties kihaltság elemi félelemmel töltötte el. Már épp a felmerüléshez készült, amikor valami vörös szikrát vett észre, egy iszapborított páncél mellett. Néhány gyors karcsapással odaúszott, némi homokkal együtt felmarkolta, s máris indult levegőt venni. A tárgyat hajósnadrágjának egyik zsebbe sülyesztette.
A következő merüléskor bukkant rá arra, amit keresett.
- Uram, megtaláltam- jelentette félénken, felmutatva az iszappal, hínárral borított csigát.
- Akkor most takarítsd meg újra és segédkezz a felszerelésnél-mordult rá a halászmester. – És remélem, tanultál az esetből-tette hozzá, kissé megenyhülve.
… Csak este, kikötés után volt módja, hogy megtisztítsa és alaposan szemügyre vegye a furcsa tárgyat. Az ovális kő vagy fém már nem világított, csendben pihent a fiú tenyerén.
"Szép"- gondolta a fiú. "Harmóniát és nyugalmat sugall. Jól mutatna egy nyakláncon."
… Pár nappal később a medált egy régi vevőjüknek, egy környékbeli lánynak ajándékozta. A mosolyt, amit érte kapott, sokáig őrízte emlékei között.
(folyt. köv.)
|