4. A harcos
A városi őrség hadnagya töprengve nézte az őrszoba asztalán heverő holmikat. Hat erszény, egy tolvajpenge, egy gyűrött zsebkendő, egy gombolyag zsinór, egy darab üres pergamen – ennyi volt a tolvaj zsebeiben. Megvizsgálta az erszényeket – négyükön ott látszott a bőrbe sajtolt pecsét, tulajdonosuk jele.
- Garmon! – szólította be a tíznagyot. – Vidd ezeket a városháza írnokához. A pecsétkönyvből keresse ki a tulajdonosokat és intézkedjen a visszaszolgáltatásról!
A másik két erszényről semmit sem tudott megállapítani. Kevés pénz volt bennük, semmi személyes holmi, csupán egy furcsa, ovális medallion esett ki az egyikből.
– Családi ereklye lehet- gondolta a hadnagy s visszasüllyesztette a medált az erszénybe. Nem tűnt fel neki, hogy a fém melegebb a szoba hőfokánál.
… Ramier Tardellus hadnagy, mint a városi őrség ügyeletes parancsnoka, meglehetősen széles jogkörrel rendelkezett. A kisebb ügyekben saját maga ítélkezhetett, csökkentve ezzel az amúgy is túlterhelt városbíróság munkáját. Mivel döntései megfontoltak, ítéletei jogszerűek voltak, ritkán kérdőjelezték meg hatalmát – s ő igyekezett nem visszaélni ezzel. A mostani ügy mindenesetre egyszerűnek tűnt: egy kezdő tolvaj balul sikerült próbálkozása. Egy hivatásos zsebmetsző sosem követne el ilyen hibákat, az első adandó alkalommal megszabadulna a terhelő bizonyítékoktól.
Ugyanakkor, a város a viszonylag jó közbiztonságát nem csekély mértékben a súlyos büntetések elrettentő hatásának is köszönhette.
- Őrség! – kiáltott ki az ajtón. – Vezessék elő az új foglyot, a tolvajt!
- Neved? – kérdezte a tétován toporgó fiatalembert.
- Aquellus. A Tépett Vitorla kifutója vagyok. Uram! – tört ki belőle. – Kegyelmezzen, a kelleténél többet ittam és ez sarkallt erre a meggondolatlan cselekedetre. Adósságaim vannak és…
A hadnagy kiszórta az erszények tartalmát. Az ezüst és rézérmék között heverő medál különös, bíbor színnel csillogott a fáklyák fényében.
"Csak most térhetett a rossz útra, talán van remény arra, hogy tisztességes ember legyen…" – töprengett a hadnagy. "Egy jó lecke nem fog ártani neki."
- Kegyelmezzen, jó uram! Ígérem, soha többé, még csak gondolatban sem…
- Elég!- szakította félbe a hadnagy. – Gondoskodom róla, hogy ne feledd el a mai napot. Az alábbi büntetést szabom ki: két álló hétig fogod takarítani a város latrináit. Utána szabadon elmehetsz – de a következő alkalommal a jobb kezed, utána pedig a fejed elvesztésével fizetsz. Elvezetni! – adta ki a parancsot.
Amint magára maradt, újra végignézett a asztalon heverő holmikon. Némi töprengés után a medált a zsebébe süllyesztette, a pénzdarabokat a fal mellett álló, súlyos ládába zárta, a többi kacatot pedig belesöpörte az asztal melletti szemétkosárba.
***
Hajnalodott a parellai síkság fölött. Kürtszó harsant és hamarosan parancsszavak, fegyvercsörgés és katonák káromkodása verte fel a csendet. Az őrtüzeket eloltották, s a harcosok a sebtében elköltött reggeli után jelentkeztek szakaszparancsnokaiknál. A hadsereg gépezete olajozottan működött: alig félóra elteltével az ötvenezer katona már hadrendben sorakozott, készen az előttük álló csatára.
Ramier Tardellus ezredes, tisztjeinek kíséretében lovagolt végig az arcvonal előtt. Elégedetten szemlélte seregét: számos csatát vívott velük már, harcedzett, sok győzelmet látott katonák várták parancsait.
- Ezredes úr – szólt halkan a szárnysegédje. – itt van a szerencsetalizmánja?
- Természetesen- nevetett az ezredes. – Ha nálam van, minden csatát megnyerünk.
Visszafogta lovát, szembefordult a sereggel.
- Igaz, az is kell hozzá, hogy ilyen katonák álljanak mögöttem- tette hozzá.
… Négy nappal korábban érkezett a hír, hogy a parellai határvidékre barbárok törtek be. Ezúttal azonban nem a megszokott kóbor lovascsapatok próbáltak elragadni állatokat, élelmet, aranyat – vagy épp rabszolgának valót. Nem, most maga Ogruk kán állt a sereg élén, a tét pedig nem volt kevesebb, mint a határvidék birtoklásának eldöntése. Pásztornép, lovasnép lévén, újabb és újabb legelőkre volt szükségük – s amit nem kaptak meg szép szóval, azt elvették erővel. Thyrodan királyságát eddig elkerülték, de most eljött az idő annak eldöntésére, hogy ki az erősebb. Harmincezer lovas és kilencvenezer gyalogos nézett szembe Ramier seregével.
… Az ezredes felpillantott az égre.
- Jó idő ígérkezik. – jegyezte meg. – Kedvez a lovasrohamhoz, száraz a talaj.
- Ezek szerint maradhatunk a megbeszélt taktikánál – nyugtázta Morell alezredes, a lovasság parancsnoka.
- Igen – válaszolt Ramier. – Parancsot kiadni a hadrendbe álláshoz! – fordult a tisztikarhoz.
… Ogruk kán nyugtalanul figyelte a kétmérföldnyi távolságban, mozdulatlanul, néma fenyegetéssel álló ellenséges sereget. Több, mint két órája felkelt a nap, de semmi mozgást, semmi hangot nem észlelt a távolból.
"Várnak" – gondolta. "Vajon mire?"
- Nagyuram! – szólította meg a testőre. – Megérkezett a felderítő, akit éjjel küldtél át a király táborába.
- Beszélj! – utasította a kán az álcaruhát viselő kémet.
- Nagyuram, az ellenséges sereg mintegy negyvenezer embert számlál, de ezek szinte mind újoncok. A király elit csapata csupán estefelé ér ide – nem tudtak időben átkelni egy megáradt folyón. A parancsnok megpróbál kivárni- az erősítés nélkül nem kockáztatja a támadást.
A kán elgondolkodott. Negyedórával korábban, egy másik felderítője hasonló hírekkel tért vissza.
"Támadunk" – határozta el. – "Most azonnal".
… Ramier szenvtelenül figyelte, ahogy a barbárok áradata megindult feléjük. Középen a könnyűlovasok, két oldalon, kissé lemaradva, a gyalogosok hulláma közeledett.
"Régi taktika – a lovasság kettévágja a sereget, a gyalogság pedig felmorzsolja az ellenállás szigeteit"-mosolyodott el magában.
Kétszáz lépés választotta el a két sereget, amikor felcsattant a barbár vezér parancsa. Húszezer íj feszült meg, húszezer nyílvessző sötétítette el az eget. S ugyanebben a pillanatban a királyi sereg harcosai maguk elé fordították toronypajzsaikat, s lehajoltak mögé. A nyílvesszők ártalmatlanul pattantak le az edzett acéllapokról.
Most a királyi sereg oldalán szólalt meg a kürt. Egyszerre nagyon sok dolog történt.
Az arcvonal első két sorában leguggoltak a katonák.
A sorfal mögül ötezer számszeríjas eresztette útjára halálos küldeményét.
Az arcvonal közepén a sorfal kettényílt. A nehézlovasok, páncélozott csataménjeiken viharként zúdúltak az ellenségre.
A számszeríjasok feljebb emelték az irányzékot. A következő sorozatok a támadók sűrűjébe csapódtak be, fokozva a zűrzavart.
A nehézlovasok egyszerűen elsöpörték a támadók első hullámát, maguk alá gázolva embert és lovat egyaránt. Az ékalakban vágtató vasáradat ötszáz lépés széles utat vágott, szétzúzva a barbár könnyűlovasság színe-javát.
Ekkor indult meg a királyi gyalogság. Mind a jobb, mind a balszárny kétfelé vált és harapófogóba zárta a lovasság által szétszakított barbár sereg szárnyait.
… Mire a nap delelőre hágott, a csatatér elcsöndesedett. Hatvanezer halott és sebesült borította síkságot – de közöttük csak elvétve lehetett találni királyi címeres katonát. Ramier mindössze ötszáz embert veszített a harcban.
- Ezredes, remek ötlet volt félrevezetni az ellenség kémeit, a kán gyanútlanul besétált a csapdába- jegyezte meg Acherol kapitány, az íjászok parancsnoka.
- Ti pedig kitűnően játszottátok a kiosztott szerepeket- nevetett az ezredes.
- Az ám, Nagyuram, de hogyan jutott a beszélgetés a kémek tudomására? Kettőzött őrség állt a sátornál… -töprengett az egyik apród, miközben újratöltötte a kiürült boroskupákat.
- Nem vetted észre, fiam, hogy mindegyik katona a sátor ajtajához állt? Nem tűnt fel, hogy az erdő felőli oldalon még a járőrözést is leállítottam?
- Nagyuram, maga TUDTA, hogy ki fognak hallgatni bennünket? Honnan…?
- Segített egy régi barát- mosolygott Ramier és megtapogatta zsebében a még mindig forró talizmánt.
***
Ramier Tardellus tábornagy a Dorien tatjáról figyelte a látóhatárt. Mióta a város katonai főparancsnoka lett, gyakran látogatta végig az alája rendelt egységeket. Most épp a parti őrség volt soron.
A gyorsjáratú naszád – delfinhajónak szokták nevezni ezt a típust- szokásos őrjáratát végezte a délen fekvő Tiad-foki világítótorony és a mendori öblöt északról határoló Cápa-szirt között. Feladata nemcsak a csempészek és orvhalászok lefülelésében merült ki, árbóckosarából az őr az ég peremét fürkészte, s amikor vitorlák tűntek fel az ólomszürke, mélyen szálló felhők alatt, zászlójelzések szálltak a kikötői őrség tornya felé.
A Cápa-szirt hírhedt hely volt a hajósok szemében – nevét a víz mélyén alattomosan rejtőző borotvaéles zátonysorról kapta, mely pillanatok alatt szilánkokra hasította az arra tévedő, mélyebb építésű vízijárműveket.
A szirtet elérve a naszád éles jobbfordulóba kezdett, a vitorlák dörrenve vágódtak át a másik oldalra, a kormányos teljes erővel feszült a rúdnak, hogy a forduló ívén tartsa a hajót. Ekkor csattan fel az árbócőr kiáltása:
- Hajók balról!
Döbbent tekintetek fordultak a jelzett irányba: a szirtek felől senki sem várt látogatót. A naszád kapitánya rögtön felismerte a veszélyt.
- Skaggok! Harcra felkészülni!- ordított le a fedélzetre.
… A skaggok, a tengeri kalózok rettegett siklóhajói alig egylábnyi merülésükkel viszonylag könnyen átosonhattak a sziklák fölött … viszonylag, mert tízkötélnyi távolságban a három támadó mögött egy negyedik skagg vívta haláltusáját. A tatrésze már víz alatt volt, a előfedélzeten tucatnyi alak próbálta vízre tenni a mentőcsónakot. Próbálkozásuknak hatalmas hullám vetett véget – mire a víz elvonult, sem hajó, sem ember nem látszott már a tajtékzó felszínen.
… A Dorien fedélzete pillanatok alatt mozgó erőddé vált. A mellvédekre csatolt pajzsok mögött lövészek, a felépítmény fedezékében a páncélos rohamkatonák várták az ütközetet.
A skaggok óvatosan manővereztek, eltávolodva a zátonysortól, s láthatóan igyekeztek gyűrűbe vonni a naszádot. A Dorienen a kapitány intésére fordítottak a fővitorlán, s a hajó teljes sebességgel rohant a nyílt tenger felé, igyekezve elkerülni a csapdát. Húszfőnyi gyalogsággal és tucatnyi matrózzal a fedélzeten nem vehették fel a harcot a sokszoros túlerővel szemben. Ha viszont a kikötő látótávolságába érnek, a jelzőcsillag fellövésével riasztani tudják a védelmi erőket.
A kalózok gyorsaságban nem vehették fel a versenyt a delfinhajóval. Tudták viszont, hogy ha a hajó elmenekül, hamarosan az egész hadiflotta a nyakukba zúdúl.
- Sortűz! – vezényelt kétségbeesetten az elől haladó siklóhajó parancsnoka.
A reménytelennek tűnő művelet azonban nem várt eredményt hozott. A Dorien kormányosát egy nehéz számszeríj találata a nemlétbe taszította. Az irányítását vesztett naszád keresztbe fordult, vitorlájába belekapott a szél, a hajótest vészesen oldalára dőlt. A katonákat már nem védték a perempajzsok, a fedélzet védtelenül tárult a támadó skaggok elé. A válaszcsapás azonnali volt és elsöprő – ötven ismétlő nyílpuska szórta lövedékeit a balszerencsés hajóra.
Ramiert három találat érte. A súlyos vesszők átütötték a mellvértjét, az egyensúlyát vesztett tiszt átbukott a korláton. Már halott volt, amikor a tenger örökké nyugtalan hullámai összezárultak a teste fölött.
Fenn, a vérhabos víz fölött ekkor izzott fel a pokol tüze.
… A tengerfenéken, ahol az egykori csata emlékei, a hajóroncsok pihentek és harcosok aludták örök álmukat, mélységes csend honolt. A vizek ragadozói messze elkerülték a környéket, az apró rákok sem telepedtek meg a kínálkozó búvóhelyeken, sőt kósza halrajok sem látogatták a mély ezen szegletét.
… Egy páncél mellett, melyből három nyílvessző tolla ágaskodott ki, valami megmozdult. Rúnákkal televésett, mélyvörösen fénylő, ovális medál emelkedett ki lassan az iszapból.
(folyt. köv.)
|
Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 3
Kereső robot: 17 
Összes: 79
Jelenlévők:
