Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Shan'Elor 2. rész

, 454 olvasás, Shakyr , 1 hozzászólás

Fantasy

4.

    - Dajkamesék – mordult fel a fiatalabbik törp. – jártam már arra, üres sziklahalmaz az egész. Sem kincsek, sem szellemek nincsenek ott, csupán egy labirintus.
    -Akkor miért vállaltad? - érdeklődtem, némi gúnnyal a hangomban.
    -A törpöket minden barlang érdekel, s egyébként sem félünk az árnyékunktól- válaszolt testvére helyett Molgan.
    - Próbálj meg újhold idején bemenni. – suttogta a nekromanta. – Lehet, nem leszel majd annyira magabiztos, ha eltévedtél az útvesztőben.
    - Az elf uraság adott egy térképet, mely alapján eljutunk az egykori trónterem helyéig – jelentette ki a pap. – Utána pedig Shangrian kiteleportál bennünket.
    - Hmmm… akár még működhet is a dolog. Benne vagyok. – mondtam. – Sörözgetünk még, avagy elindulunk? Az út hosszú és már csak pár napunk van az újholdig…

    … Aki már nekivágott az illamori sztyeppének, hogy eljusson Al’ Amoth hegységéhez, tudhatja, hogy nem lesz könnyű az útja. A Birodalom erős, de a keze nem mindig elég hosszú: az eldugott völgyekben, a vén erdők mélyén rablók, vadállatok, s nem evilági lények árnyai tartják félelemben az utazót. Igaz, a rablók egyre fogynak, hála a terjeszkedő határerődök jól fizetett parancsnokainak és zsoldosainak, a vadállatok száma is egyre kevesebb, ám az élőholtak ellen nem elég a kard és a nyílvessző. Könnyelmű vándor az, aki mágus vagy nekromanta nélkül merészkedik erre a tájra.
    Csapatunkat nem aggasztották ezen veszélyek. A rablók nem mutatkoztak, a vadállatokat mágiával, a szellemeket néhány megidézett és nyomunkban némán baktató csontváz aurájával riasztottuk el. Sokkal inkább tartottam a belső ellenségtől – a szedett-vetett társaság tagjai unalmukban egymást piszkálgatták.
    A két törp egymással volt elfoglalva. Kívülálló számára érthetetlen vitákat folytattak a cordiai ezüstmárvány megmunkálásának fortélyairól, s amikor elfogytak az érvek, az öklüket is használták meggyőző eszközként. A csapat remekül szórakozott a rögtönzött viadalokon, a betört orrokat és lila foltokat pedig Enorian mágiája vette kezelésbe.
    A pap és az elf egyébként örökös ellentétben állt egymással. Az egyik az élet-, a másik a halálmágiát gyakorolta - tűz és víz, egymás mellett. Viszályuk szerencsére megmaradt a szavak síkján, ezért miattuk nem kellett aggódnom, legfeljebb a közelbe tévedő mókusok és nyulak látták kárát vitájuknak - rajtuk gyakorolták pusztító vagy feltámasztó varázslataikat…
    A legnagyobb bajkeverő természetesen a tolvaj volt, fő céltáblája pedig az ork, aki harcosnak igen, vezetőnek viszont annál kevésbé tűnt alkalmasnak. Lassú, földhözragadt észjárása otromba tréfák céltáblájává tette és csak idő kérdése volt, mikor fogy el a türelme és csapja le az okvetetlenkedő mókamestert.
    Ezt nem engedhettem meg. Mindenkire szükség lesz – egy csöpp mágiával kellemetlen torokfájást idéztem meg a tolvajnál, aki ettől kezdve csöndben maradt.

    - Az ott már Al’ Amoth – jegyezte meg a pap, egy rézcsövet tartva szeméhez. – Estére odaérünk Eriegon sziklájához.
    - Épp ideje. Ma éjjel újhold van – tette hozzá a nekromanta.

    … A szikla fölöttünk tornyosult. Kellő fantáziával kivehető lett volna az ősi kastély körvonala, de a kalandorokat ez legkevésbé sem érdekelte. Mindannyian a pap térképe fölé hajoltak és az útvonalat memorizálták.
    - Ha belépünk a kapun, a térkép semmivé foszlik. – magyarázta a pap.
    - Indulhatunk – adta ki a parancsot az ork. – Kevés az időnk.
    - Még egy teljes óránk van – nyerte vissza hangját a tolvaj, miközben egy apró, kerek, jelekkel és mutatókkal ellátott szerkezetet tanulmányozott.
    A barlang hűvös, dohos levegővel és halálos csenddel fogadott bennünket. A pislákoló fáklyák fényében gyorsan haladtunk előre – a térkép pontos, az emlékezetünk éles volt.
    - Állj. Itt vagyunk – suttogta a nekromanta.

    Az alagút egy hatalmas terembe torkollott, a mennyezetéről cseppkövek nyújtogatták ujjaikat, a padlón apró tócsákba gyűlt a nedvesség. A szemközti fal sima volt, mintha valami gigászi erő egyengette volna el a durva sziklákat.
    Némán álltunk egy percig, a hely annyira nyomasztó volt, hogy senkinek sem akaródzott megtörni a csendet.
    - Itt az idő – suttogta a tolvaj, a kerek szerkezetre pillantva.
    Tompa morajlás hallatszott a szemközti fal irányából. A sík felületen hullámok gyűrűztek végig, visszaverődve, újrarendeződve, a fal közepén örvény keletkezett, mely lassan egy hatalmas arc formáját öltötte fel. A száj kiáltásra nyílt s a résben egy vörös szikra tűnt fel: egy ökölnyi rubin körvonala.
    - A szív – tört fel az orkból a kiáltás. – Gyerünk!
    Futásnak eredtünk. A tolvaj ért oda elsőnek, benyúlt a résen és megragadta a drágakövet. Hátralépett, a társaság köréje gyűlt.
    - Mágus! – kiáltotta a pap. – A teleportot!
    Felemeltem a botomat és elkiáltottam az előkészített varázs parancsszavát. A padlón kirajzolódtak a térkapu nyitórúnáinak ismerős vonalai, kékes fény derengett fel – majd egy újabb intésemre a rúnák hirtelen megváltoztak. A csapat körül azonnal egy szivárványszínű burok jelent meg, egy pillanatig még színek örvénylettek a felületén, majd egy hangtalan roppanással, a halandókkal együtt összezsugorodott és beleolvadt a lebegő Szívbe. A rubin vakító fénnyel felizzott, a levegő megsűrűsödött körülötte, s lassan egy emberi alakot vett fel – egy karcsú, ébenfekete hajú nő alakját.

5.

    … A Szív fénye fokozatosan elhalványult, ahogy elenyészett a magába szívott életerő, lassan tovalebegett a nyitott száj felé, majd a helyére siklott. Az ajkak összezárultak, Eriegon király halálordításba torzult arcképe szétfolyt, beleolvadt a sziklába. A kőfal újra elsimult, semmi jele nem maradt a metamorfózisnak.
    - Huszonhét nap -suttogtam. – Csak huszonhét nap és én újra eljövök hozzád.
    Még egyszer megérintettem a hideg falat, kedvesem börtönét, majd határozottan megindultam a kijárat felé. A kövek engedelmesen megnyíltak utamon, s nyomomban újra összezárultak. Megálltam a kapu előtt, s felnéztem a növekvő hold pengevékony sarlójára.
    - Elárulhattál – mormoltam – de el nem pusztíthatsz.
    Varázsszavamra köd borította be alakomat, s mire a pára eloszlott, már új formát öltöttem fel: az úton egy előkelő elf nemesúr ballagott lefelé.

    Al’ Amoth erdejének zúgó lombjai alatt a Leopárd újra vadászni indult.


(folyt. köv)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 307
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 332
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.3926 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz