Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Shan'Elor 1. rész

, 518 olvasás, Shakyr , 7 hozzászólás

Fantasy

Prológus

Az Al’ Amoth-i erdő titkokat őríz.
Vannak apró titkok, mint például a nemesi asztalokon oly kedvelt selyemgomba lelőhelye. Ha tudod a titkot, -s persze van egy jól idomított choggar-od-, a rejtett tisztáson órák alatt megtöltheted kosaradat az állat által kiásott csemegével. A pénzen, amit a garone-i piacon kapsz érte, hónapokig tejben-vajban fürödhetsz - vagy épp részegen fetrenghetsz. Kedved szerint.
Titok persze az erdei banditák rejtekhelye is. Igaz, a bandatagokon kívül ez vajmi kevés embert érdekel, kivéve talán a kereskedőket, akik elkerülni, vagy a nagykirály katonáit, akik megtalálni igyekeznek őket.

Intim titkokról is susognak a levelek: egy rejtett ösvényről, amit csak meglelni nehéz, de követni annál könnyebb. Az út végén egy régi erdészházikó áll: kívülről viharvert, ám otthonos belül. Templom ez, ahol a szerelem oltárán áldoznak az irigy szemektől óvakodó fiatalok.
Rég elfeledett, misztikus titkokról is beszél a rengeteg. Ha kitartóan követed egy régi út nyomát (nem könnyű, mert a köveket nagyrészt széthordták a környék parasztjai, helyüket pedig tüskebozót és vadcsalán nőtte be), egy elhagyott völgyben monumentális romokra bukkanhatsz. Évezredekkel ezelőtt, az egykor égbetörő katedrális áldozati oltára körül felszentelt papok dicsőítették imáikkal isteneiket. Az ősi istenek azóta már más létsíkokra távoztak, magukra hagyva hívőiket s a katedrálist. Bár az ezüstmárvány szinte elpusztíthatatlan, a tömböket összekötő malter nem az: a szél, a fagy, s az apró gyökerek elvégezték romboló munkájukat. Egy földrengés vagy hegycsuszamlás befejezte a pusztítást, alaktalan halomba omlasztva a büszke épületet. Egyedül az oltár maradt ép és sértetlen – mintha az egyik isten visszapillantott volna: talán még visszatérünk…
S vannak olyan sötét titkok, melyeket nem halandó embernek szánnak. Ha bárki is, kapzsiságból vagy balgaságból megismeri, sohasem lesz módja továbbadni azokat.



I.
Meridan szive


A Felemelkedés 2423-ik évében

1.
A Részeges Öszvér teraszán a szokásos falusi csürhe vedelte a sört - persze, már ha terasznak lehet nevezni a kocsma trágyaszagú udvarának ezen keményre döngölt darabját, melyet egy rongyos ponyva védett az illamori nap tüzétől, s néhány durván ácsolt, kecskelábú asztal és rozoga támlás pad képezte a bútorzatot. Mindenesetre, még ez is jobb volt, mint a söntés zsírszagtól és dohányfüsttől bűzlő félhomálya, ahol sötét alakok még sötétebb üzletekről suttogtak. A kocsmáros - aki épp olyan volt, mint a vendégei: koszos, mogorva és gyanakvó tekintetű – elémlökte a korsót és szótlanul tartotta a markát. A hitel és a bizalom ismeretlen fogalom errefelé – állapítottam meg magamban, míg előkotortam és odavetettem neki a két ezüstöt.
A sör gyenge volt és langyos, de ilyen hőségben az ember nem szokott válogatni. Egyébként is, számomra az efféle apróságoknak sosem volt jelentősége. Kényelmesen elhelyezkedtem a padon – elvégre lehet, hogy hosszú várakozásnak nézek elébe.
Nem kellett sokáig várnom – a sörnek a fele sem fogyott el még, amikor a nagyhangú társaság betódult az utcáról. Természetesen a mellettem lévő asztalt foglalták el – egy apró varázslat mindeddig távoltartotta onnan a vendégeket. Vártam, amíg a fogadós szétrakja a korsókat az asztalukon s a pénzzel visszacammog a söntésbe, majd a szemem sarkából megvizsgáltam a kis csapatot. Egy nagydarab ork harcos, egy rókaképű tolvaj, két horpadt páncélú törp, egy sötét elf és egy őszülő pap ülte körbe az asztalt. Fintorogva kóstolgatták a sörüket, s közben lapos pillantásokat vetettek körbe.
- A nemesúr azt mondta, itt találkozunk az illetővel – morogta az ork – de én semmi valamirevaló szemfényvesztőt nem látok.
- Nyugalom- vetette oda a pap. – Itt lesz, ennyi aranyat senki sem hagy veszni.
Az ork nem hagyta annyiban.
- Kiráz a hideg a varázstudóktól. Akkora a mellényük, mint a mengori templomkapu, de ha forró a helyzet, mentik az irhájukat.
- Mint a múltkor is – röhögött fel a tolvaj. – Ha az a mágus nem dob rád egy jégpajzsot, már a sakálok verekednének a csontjaidon.
- Baleset volt- morgott az ork. – Nem tehetek róla, hogy az az átkozott kovács nem javította meg a fejszém nyelét… Egyébként is, minek nekünk mágus? Elegen vagyunk, pénz is több jutna…
- Erről felesleges vitatkozni – lépett közbe a pap.- A nemes szerint szükség van rá a kijutáshoz.
- Sötét legendák terjengenek arról a helyről – tette hozzá az elf.
- Én voltam abban a barlangban – jegyezte meg az egyik törp. – Nincs ott semmi, csak sziklák és rothadássszag.
- És mikor jártál arra? – kérdezte gúnyosan az elf. – Telihold idején?
- Hát … igen. – morogta a törp.
- Azt mondják, bemenni nem nehéz – morfondírozott a pap. – Kijutni viszont annál problémásabb. A térképek csak egy irányban mutatják az utat, ha megfordulsz, minden megváltozik. Falak emelkednek fel ott, ahol eddig átjáró volt, szakadék nyílik a hidak helyén… Ezért kell a teleport.

Most jött el az én időm. Megigazítottam a padról lecsúszni készülő köpenyemet, s eközben, mintegy véletlenül, kitakartam a smaragdvégű mágusbotomat.
- Az az érzésem, hogy én vagyok, akit kerestek. Már órák óta várlak benneteket.
- Miből gondolod, hogy közünk van hozzád? – vetette oda az ork.
Felnevettem.
- Hírt kaptam, hogy itt és most egy kalandozó csapat mágust fog keresni. Egy elf nemesúr üzent… Az árat is megmondta – csak a feladatot nem.
- Nem szeretek ismeretlenekkel dolgozni – nézett rám a pap. – Főleg olyan kóklerekkel, akiket csak az arany szaga vonz.
- Szép bot – fűzte hozzá a tolvaj. – Hol loptad?
Pattintottam az ujjammal. A következő pillanatban a tolvaj már a kocsma tetején üldögélt, döbbenten nézve maga elé. Egy újabb intés, és visszahuppant az asztal mellé.
- Nos, van még kérdés? – kérdeztem ártatlan képpel.
- Hmm… azt hiszem, megfontoljuk a dolgot – morogta az ork.

2.
- A nevem Gnoarr – mutatkozott be az ork. – Harcos vagyok, no meg a csapat vezére – tette hozzá.
- Ahol túlteng az erő, minek oda az ész – gúnyolódott a tolvaj. – Egyébként Lanier vagyok, szabadidőmben orgyilkosságot is szoktam vállalni.
- D’ alar – vetette oda az elf. – Nekromanta – tette hozzá, teljesen fölöslegesen, mert az övén csüngő szárított kézfej és koponya minden szónál jobban árulkodott mesterségéről.
- Molgan vagyok, ez pedig az unokaöcsém, Hirgan – morogta a vállasabbik törp.
- Nem vagy már öreg a kalandozáshoz? – kíváncsiskodtam. – Ekkora szakállal már az ükunokáidat kellene ijesztgetned…
- Még százhúsz éves sem vagyok! – csattant fel Molgan. – Ne a látszattal törődj – tette hozzá Hirgan.
- Persze, a törpök már szakállal születnek - csipkelődött Lanier.
- Lanier, egyszer az éles nyelved fogja a vesztedet okozni – jegyezte meg a pap. – A nevem egyébként Enorian, gyógyító és szemfényvesztő vagyok – ahogy az alkalom kívánja. No, és benned kit tisztelhetünk? – pillantott rám.
- Shangrian, kalandozó mágus, tiszteletetekre -hajoltam meg. – Bár aranyat nem tudok csinálni, de az illatát messziről megérzem – tettem hozzá, várakozóan nézve a társaságra.
- Egy előkelő elf nemes keresett meg bennünket is – kezdte Enorian. – A nevét nem árulta el, de ez nem szokatlan dolog ennél a titkolózó népnél. Háromezer aranyat ígért egy drágakő megszerzéséért – s mindössze egy hetet kaptunk rá.
- Drágakő? – kérdeztem. – Miféle kő? Ennyi aranyért egy zsák követ is vehetne.
- Azt a követ nem lehet megvásárolni – suttogta a tolvaj.
- S megtartani sem – tette hozzá a nekromanta.
- Miért? Mi az és hová kell menni érte? – érdeklődtem.
Az asztalnál hirtelen csend lett. Mindenki elmélyülten tanulmányozta a durván gyalult asztallapot, mintha a sörtócsákon és tucatnyi döglött légyen kívül bármi érdekes is lett volna rajta. Nagysokára a pap szólalt meg.
- A Leopárd-barlangba kell elmennünk … és elhozni Meridan szivét.


3.
- A történet évszázadokra nyúlik vissza. – kezdte el a pap. – Akkoriban még apró királyságok uralták a vidéket, örökös harcban egymással és saját magukkal is. Ott, ahová majd mennünk kell, két birodalom hadakozott: Al’ Amothban Eriegon Hegyvidéki Királysága és mellette Anudias Síkföldi Birodalma. …

… Anudias uralkodó fiatal volt és mohó: alig egy éve, hogy megmérgezte apját és testvéreit, élvezte az újsütetű hatalom ízét, s vágyakozóan kémlelte a határain túl sötétlő, gazdag bányákat rejtő hegyeket.
Vele ellentétben, Eriegon király öreg volt, tapasztalt és óvatos. Sohasem nősült meg, nem voltak irigy utódai – viszont járatos volt a fekete mágiában és egy ősi varázslattal szinte örökéletűvé tette magát. Így aztán viszonylagos biztonságban tervezgethette a dús legelőkkel, szántóföldekkel borított Síkvidék meghódítását.
Mindkét udvarban, a hadvezérek mellett udvari mágusok is szolgáltak – mert a királyok jól tudták, hogy a csatát nem mindig a kard ereje dönti el. A varázslók vihart, félelmet, pusztítást vagy épp gyógyítást bűvöltek a harctérre – a csata kimenetelét igazából az ő akaratuk vagy tehetségük határozta meg.
Eriegon mágusa, Shan’ Elor, negyven év körüli, magas, hallgatag férfi volt. Lakótornyának ajtaját rajta kívül senki sem léphette át, titkait védővarázsok hálója övezte, múltjáról, származásáról soha, senkinek sem beszélt. Köpenyként mindig egy hegyi leopárd bőrét viselte – a háta mögött ezért hívták Leopárdnak.
Anudias viszont egy nőt választott varázslójának. Csodálatos alakjával, szénfekete hajával és bársonyos hangjával Meridan bármelyik férfit magába bolondíthatta volna – de mégsem keveredett senkivel viszonyba, az emberi érzelmek hidegen hagyták.
A két királyság közötti háború hosszú évekig váltakozó sikerekkel zajlott, a két mágus ereje, a csapatok számossága és képzettsége hasonló volt – egyik sem tudott hosszú távon a másik fölé kerekedni. Ám az elhúzódó viszálynak az oka egészen máshol rejlett. A két mágus, Meridan és Shan’ Elor szerelmes volt egymásba.
Évekig őrizték a titkot. Csupán újhold idején találkozhattak, amikor az Égi Lámpás nem fürkészhette ki őket, s a kémek nem jelenthették uraiknak a hitszegést. Egyikük sem akarta a háborút győzelemre vinni, mert ez a másik halálát jelentette volna.
Ám a titkok sorsa az, hogy előbb vagy utóbb napvilágra kerülnek: sosem derült ki, hogy egy besúgó volt-e tanúja találkozásuknak, avagy elmerülve egymás társaságába feledték az újhold elmúlását…
Egy holdhónap elteltével Eriegon király maga elé idézte Shan’ Elort és utasítást adott neki: hozza el neki Meridan szívét. A tiltakozni próbáló varázslót parancsmágiával vonta béklyóba, megtörve akaratát és ellenállását … s ő, mint érzéketlen gép indult útjára az újhold éjjelén és reggel, amikor visszatért, egy bőrzsákban nyújtotta át a királynak szerelmének szívét.
Eriegon gúnyos nevetéssel oldotta fel a parancsvarázst és Shan’ Elor iszonyodva döbbent rá tettére. Elrohant, bezárkózott lakótornyába és huszonhét napon át senki előtt nem mutatkozott. A huszonnyolcadik napra, újhold idejére bosszúja készen állt: sötét hatalmakat idézett meg s a palotát minden lakójával együtt sziklabarlanggá változtatta.
Azóta századok teltek el. A szikla kísértetjárta hely, kincseit féltve vigyázza, ahogy a kővé vált Eriegon király is őrzi a rubint, amivé Meridan szíve változott. Halandó szem nem láthatja, kéz nem érintheti mindaddig, amíg az újhold sötétje nem borul a tájra. A legenda szerint ilyenkor megnyílik a szikla és a Szív felragyog – várja a szerelmesét.
S hogy mi történt Shan’ Elorral? A vándorok szerint (akiket a szükségesnél több bátorsággal és a kelleténél kevesebb ésszel áldottak meg az istenek, s újhold idején a szikla környékére merészkednek) egy ködszerű árny bolyong a tájon, keresve a bejáratot, keresve az elrejtett szívet, keresve az elveszett kedvesét …
- … A mágus elátkozott szelleme kísért ott, az idők végezetéig. – fejezte be elbeszélését a pap.

(folyt. köv.)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Regény
· Írta: Shakyr
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 319
Regisztrált: 2
Kereső robot: 26
Összes: 347
Jelenlévők:
 · Déness
 · Pancelostatu


Page generated in 0.2917 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz