Navigáció


RSS: összes ·




Próza: Utazás

, 531 olvasás, RealEnigma , 2 hozzászólás

Álom

Forróság és homok, kiszáradt növények amik csupán kórók már és szomj, mérhetetlen szomj, amit érzek. A fáradtság azon szakaszán, amikor is az összecsuklás és az ájulás határán van az ember, már túl vagyok. A fejemben csak sűrű sötétség van, és egy szó, ami szikraként pattan elő minduntalan a feketeségből: vizet!
Megyek, csak megyek, már nem is emlékszem mióta, s már azt is elfelejtettem, hogy menekülök, csak az rémlik még, hogy az arcomon a vágást egy férfi ejtette…

Az idő, mint olyan, megszűnt. Tejföl szerű massza lett minden, amit még érzékelek. Megint elesek és jót szippantok a száraz és érdes homokból. Tele a szám is, levegőt is olyan érzés venni, mintha reszelőt nyelnék minden alkalommal. Elfogyott a nyálam, és a verejtékem is amolyan kristályos só a bőrömön.
Fel kell állnom! -mondom magamban, és igyekszem négykézlábra emelkedni, majd két lábra. Vonszolom a testem és kicsit sem hasonlÍtok a két lábon járó emberhez, csupán homo erectus szintjéig tudok felérni.
Milyen érdekes! Az ember mennyire fejlődés képes, ugyanakkor pillanatok alatt vissza tud esni sok-sok szintet, s nem más, csakis a természet képes arra, hogy az embert térdre kényszerÍtse.
Mielőtt elájulok, még halványan érzékelem, hogy valahova elértem. Nem tudom mennyi idő telt el, de már jócskán éjszaka lehet. Fázom. Fáj minden tagom, de tudom, fel kell állnom. Ahogy Így gyötröm az agyam és az akaratom, a szemem is kezd érzékelni. Valami fényt látok. Megdörzsölöm cserepesre száradt kezemmel csontszáraz pillámat, hogy biztosan nem a szomjam okozta e a képet, s csupán vizionálok… de nem! Fény! S ahol fény van, ott ember is, ahol ember, ott vÍz is akad! Örömömben sÍrni tudnék, de könnyem is kiapadt.
Szinte szárnyalok úgy érzem, miközben araszolok a fény irányába. Már látom, hogy valami templom féle az, ahonnan kiszűrődik a világ. Sietek, ahogy csak tudok.
Egyre közelebb és közelebb poroszkálok, mire végre az ajtóban találom magam. Milyen érdekes! Tárva nyitva van. Erőmből már csak annyira futja, hogy becsússzak a boltÍves aranyozott dÍszÍtésű ajtón, majd ismét filmszakadás.
Ezúttal álomképeket is vetÍt az elmém.
Egy hatalmas kéz nyúl le értem, a gazdáját nem látom, mert képtelen vagyok kinyitni a szemem annyira elvakÍt a fény. Csak érzem és érzékelem, hogy jó ez Így nekem. A kéz nem akar bántani, inkább oltalmat kÍván nyújtani. Az arcomon a vérző sebre is ráteszi gyengéden az ujját és úgy érzem, mintha már ott sem lenne. Megszűnik az égető fájdalom. Vizet, vizet, suttogom. Választ nem kapok, csak egy aranyserlegből valamit, amit soha még nem kóstoltam. Bor, méz, vÍz, és illatos fűszerek egyvelegét fedezem fel az Ízkavalkádban. Majd még a kehellyel a kezemben egy márványkádba emel az oltalom. Testem elernyed és élvezem a fürdőt. Ilyen lehetett Cleopátrának lenni…
… hé! Kisasszony! Azt hiszem elaludt. A végállomásnál vagyunk…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Álom
· Kategória: Próza
· Írta: RealEnigma
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 17
Regisztrált: 4
Kereső robot: 11
Összes: 32
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Öreg
 · PiaNista
 · Ravain


Page generated in 0.039 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz