MIndent elhagyunk…
… mikor a csend beszél,
mint a megfeszített végtelenség,
magába záruló emléke; megidéz múltat,
sok fájdalmat, mint egy régi kép
… mikor a csend beszél
és mi hallgatunk,
mélyén pár cseppet old
száradt könnyeiből,
a dal,
mi most is elvarázsol;
földbe némul, hangunk,
s a fáradtan suttogó szél
sorsunk kopjafáin
üvölt
mindent elhagyunk…