Pekka: A szanatórium könyvtárosa (novella)
Megjelent:
Témakör: Ezek vagyunk



A szanatórium könyvtárosa

Még csak ébredezett a város, amikor a gangon - a szokott mozdulatokkal bezárta maga mögött az ajtót és elindult lefelé a lépcsőn. Szotyorgós hangfoszlányokat visszhangzott a keramit-kockakő burkolatú udvar, hamisítatlanul felismerhető hangja volt ez Béla bácsinak, a rokkant nyugdíjas viceházmesternek. Valaha vájár volt, majd szilikózissal kezelték egy szanatóriumban. Onnan került leszázalékolva az egykori AKÖV telepére éjjeliőrnek, majd ebbe a házba az egyik házkezelőségnél dolgozó távoli rokon jóvoltából. Néha jókat diskurált egyik – másik lakóval a házban, felelevenítve a múlt történéseit. A bánya és szén, melyek megélhetést adtak és az elveszített egészség, melyért drágán megfizetett. Egyszer, mesélt ezekről Tibornak, amikor rendet csinált a lépcső alatti kis tárolóban.
- Tudja, azokban az években a szén volt olyasmi, mint manapság az olaj. Persze nekünk csak valami vacak minőségű barnaszenünk volt, de vitték erőművekbe, a lakosság is kapott belőle, mi vájárok meg sokszor büszkeséggel gondoltunk arra, hogy a kétkezi munkánkkal felszínre hozott fűtőanyagból villamos áram, vagy éppen egy robogó vonat mozdonyfüstje lehet.
Ezt olyan különös arckifejezéssel mondta, mint aki pontosan tudta, hogy a jövő nem a bányászoké…
- Amikor már majdnem a "szén és acél országa lettünk" no, akkor mi történt?
Vágott közbe Tibor, kicsit nevetésbe hajló hangon. Béla bácsi elkészült a rendrakással, amikor egy fakuló képeslapot mutatott, rajta egy szanatóriumi parkot, majd belekezdett.
- Az ott a kedvenc teraszom, ami a parkra nézett. Akkoriban gyakran betegeskedtem, a sok por lent az aknában kikészített. Séta közben sokat beszélgettem Milánnal, a szanatórium parkjában, aki egy kőbányában húzott le két évet – no, nem önszántából. Majdnem belehalt. Ő volt a könyvtáros a gyógyintézetben, persze nem hivatalosan – ahogyan ez kiderült, hanem segédfűtői státuszban.
A férfi kíváncsian hallgatta az öreg szavait.
- Milán úgy tudott könyvekről – írókról, költőkről beszélni, hogy az ember azt érezte, mintha a szerző ott állna vele szemben – pont belekezdene és beavatná egy-egy mű titkaiba.
Béla bácsi letette a képeslapot, megtörölgette szemüvegét, majd Milánról így folytatta:
- A kőbányába, ahol kényszermunkára elhurcoltak dolgoztak – egy napon új sorstársak érkeztek. Barakkokban tengődtek, az országból összeszedett, akkoriban a "Nép ellenségeinek" tartott emberek. Mindenkinek megvolt a maga története, s persze benne a valóság – mely olyan abszurd és hihetetlen volt sokszor, hogy még az ítélet nélkül odakerült foglyok is csóválták a fejüket.
Néha egészen komoly arccal, mintha maga sem hinné a történet valódiságát, mesélt az öreg, majd pár mondat után szinte minden szavában a hitelesség és a bölcsesség erejével adott pontos képet a neki elmeséltekről.
- Az újonnan érkezettek közül kiemelkedett egy hihetetlen műveltségű ember, aki a klasszikus és modern irodalomról mindent tudott, pedig alig lehetett negyven éves. Milán hamar összebarátkozott az újonc rabbal, aki hamar bizalmába fogadta. Gyakran beszélgettek a kőfejtőben, az erdőben, meg lámpaoltás után a priccsen. Milán, az együtt töltött majdnem két év alatt annyit tanult, mintha nyolc év gimnáziumot és öt szemesztert az egyetemen egybe sűrítve kapott volna.
Tibor egészen elfeledkezett a dolgáról, annyira figyelt a mesélőre. Néha megnézte ugyan az óráját, de a valós idő mintha kívül maradt volna a látókörén. Látta viszont Béla bácsi szemét, a mély barázdákat az idős férfi homlokán, melyek mindent elárultak. A kezét, ahogy időnként gesztikulált, és persze elképzelte a bányát, ahol kézzel fejtették a szenet… Aztán visszatért elkalandozó gondolataiból, s tovább hallgatta a történetet.
- Milán még fiatal bölcsészhallgató volt, amikor egy délután érte jöttek, egyetemi ifjúsági vezető volt akkoriban. Imperialista ügynöknek tartották, mert franciául (is) tudott, majd minden ítélet nélkül internálták a kőbányába.
- Egyszer az egyik őr valami sötét ügybe keveredett, a helyi fatelep vezetőjével, akinek embereket adott kölcsön rönkhúzásra. Milán is ott volt és látta az egyik rabtársát, akinek eltörte egy ledőlő fa a bal lábfejét. Persze az őr meghamisította a jelentést, s abban az szerepelt: "a rab leugrott a kőfejtő teraszáról, s a rázúdult kövek okozták a sérülését" – majd megfenyegette Milánt, ha mer beszélni bárkinek is a történtekről. A szerencsétlen fiút a rabtársak ápolták, fából készítettek merevítőket, meg mankót, hogy rendbe jöhessen a lába.
- Amikor szabadult, annyit mondtak neki, a "Népi demokrácia" ellenségei, még gondolataikért is bűnhődnek… Haza térve, egy régi barátja ajánlására került segédfűtőnek a szanatóriumba, ahol az intézet vezetője észrevette, hogy mindig a könyvtár körül ólálkodik. Egy verőfényes nyári napon Kemecsey direktor behívta Milánt az irodájába, aki mindent elmesélt az igazgatónak. Másnap rá bízta a könyvtárat, persze csak nem hivatalosan, mert a papírjai szerint az nem lehetséges… Az igazgató csendben csak ennyit mondott: "Nulla dies sine linea" (Ne legyen nap jótett nélkül!)

Tibornak ez jutott eszébe aznap is, amikor kilépett a ház kapuján.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/86085