Hajnalszülte gondolatok

Sodor az élet, rohan a sors… zordan nevet rám a létem… amikor azt mondom neki, nem bírom… Méghogy nem bírod? Ahhhh… kisember… a vég nem jön ilyen könnyen! Kár a szóért, ettől nem lesz jobb. Hát bírnod kell! Tűrnöd a poklot, érezned a mennyországot… Bírnod kell küzdeni mindig, mindenhol, egyedül, a legfőbb ellenséggel, önmagaddal…
S ha majd nem veszi könnyen lelkedet a kín, és vérré válik a harcban a verejték… ha majd hangosan kiáltod: az utolsó sóhajig sem adom fel!… ha majd szívedet gyémánttá égette ki a fájdalom… és csiszolta tisztára a szenvedés…
Akkor talán megkönyörül az Élet… és rádtalál egy láthatatlan Angyal, ki megfogja kezed, ha elesnél… ki felemel a földről, ha arccal a sárba zuhansz… ki forrást mutat, ha szomjazol… s szárnyának suhogása simítja lágyan arcodat. Karjába vesz, és az égbe repít, hogy láss mindent! Nem csak fájdalom van a világon… attól függ, merre és hogyan néz szemed.
Egy Segítő Kéz, ki akkor jön, mikor már a Remény is más tájakra ment…
Ki tiszta és nemes, hisz mindezért még annyit sem vár el: köszönöm.
Gyémánt a szíved, sima a lelked… de legyen éles a szemed! Lásd meg, amikor rád talál, és tudd azt mondani néma hálával… a Kéznek, az Angyalnak… az Életnek… a Létnek: Köszönöm!