Emlékek

Fogjuk fel úgy a múltat, hogy mikor képeiből egy vagy több felbukkan, mintha csak ránk köszönne. Tiszteljük meg azzal, hogy emlékezünk, újra átélve minden pillanatát, és a képekben hordozott érzelmeket…

… Lássunk egy egyszerű gyermeket, aki mi magunk voltunk. Figyeljük, ahogy játszik. Érezzük a nyári nap melegétől átforrósodott beton, bőrünket perzselő melegét. Ahogy a gyermek egyszerű, mégis hihetetlen zsenialitása által vezetve kavicsokat gyűjt, hogy nem lévő játékait velük pótolja. Ahogy a hetvenes éveket idéző, kék pántos rövidnadrágjában és szandálban a betonon ülve két részre osztja az összegyűjtött kavicsokat. A nyári szellő a le nem betonozott út porát a szemébe fújva incselkedik vele. Játék, melyben a világos kavicsok a jó és a sötét – az aszfaltból a napmeleg által kiolvasztott zúzalék – a rossz. Felállítja őket, majd lejátssza velük az élet nagy csatáit. És, hogy miért fantasztikus ez az emlék? Mert amit akkor ő ott játszott, azok lettek később, a mi az élettel vívott csatáink. És ahogy akkor a jó – ami a gyerek számára nem más, mint önmaga - minden csatát megnyert, nekünk is így kellett megvívnunk és megnyernünk a magunk harcait, hogy most itt emlékezhessünk…


Aki nem falun nőtt fel, nem is ismerheti azt a változatlanságból fakadó nyugalmat, ami meghatározott egykoron minden falut.
Valószínűleg nyomokban még ma is fellelhető ez a kis falvakat meghatározó érzés, de ahogy a világ egyre inkább felgyorsul ez az emlékkép is lassan csak az idősebbek kiváltsága lesz.

… Minden nyári estén az idősek kiültek a ház elé a lócára, köszöntve és megbámulva az arra járókat. A szomszédok ilyenkor beszélték meg a napi ügyes-bajos dolgaikat, és várták, ami valószínűleg sosem jött el. Engem ez a falusi szokás mindig a várakozásra emlékeztetett. Mint ahogy, anyáik és apáik várták a kapuban a messzi földről – háborúból - hazaérő kedvest. Sosem fogom elfelejteni, ahogy ez a gyermek először találkozott az idő mulandóságával, ahogy megérezte az elmúlás szavát.
Az ő nagyanyja is minden este, kis sámlijával a hóna alatt, kiült a ház elé és vagy a szomszédokkal beszélgetet, - akár fél utcahosszról – vagy csak merengően maga elé bámult.
Látom magam előtt, mintha csak tegnap lett volna, ahogy a sámlin előredőlve, karjait a térdén pihentetve, ujjait összefűzi, és a semmibe bámul, miközben hüvelykujjait egymás körül pörgeti.
Volt ebben a képben valami nem múló, valami, ami a mulandótlanságot sugározta, még akkor is, ha pontosan tudom, hogy miközben a semmibe bámult arra gondolt, ahogy elszaladt vele az élet. Visszagondolt a maga mögött hagyott fiatalságára. A gyermekeire, akik azóta már felnőttek, és kirepülve a szárnyai alól, a maguk életét élik.
Emlékszem, néha elsírta magát közben. Tudom, olyankor a lányára gondolt, akit már eltemetet.
Aki még olyan fiatal volt, és akivel olyan kegyetlenül bánt a sors.
Akkor még a gyermek nem értette ezt, de érezte, és mindeközben ott tett-vett a nagyanyja körül, csendben, vadászva a meggyfáról lehulló hernyókra, vagy fekve az árokparton, és a néha-néha arra járó autókat, vagy bicikliseket bámulva.
Sokszor nézte mindeközben a nagyanyját, néha szólt is hozzá:
- Mama!
De ő az emlékek útvesztőjében nem hallotta a gyermek szavát. Aki akkor elhallgatott, mert megérezte, most várnia kell…