Talán nem pusztába (Bíztató)
Annyira írnék valami szépet
De mostanában nem találnak a szavak
A múzsa sem csókolja hűs homlokomat
Csak a vágy feszíti szívemet
Szeretnék szólni mindenkihez
Adni egy szót
De ki érti meg
Mit lelkem tépett ködfátyolán át
Kiáltanék
A kínai nagy-fal vastagságát
Közelítő elzárkózásba
Nem lehet ék
Fényévnyi burkokon szavam
Melyekbe
A félelem közöny-álarcától zárva van
Reszketve dobbanó szívetek
S úgy szomjazza a szeretetet
Mint forró futóhomok a nyári zivatart
Mint aki nem tudja
Mit akart
Tétova léptem kopog a kocka-köveken
Szürke atomjaiba ellátó szemem
Sugara simogatja az azúrkék eget
Napfénytől s hálától homályosultan
Ám felzeng valahol opálos-halkan
Szimfónia szelíd-lágy andante tételeként a dallam
Suttogva semmibe-zokogó szavam
Hozzá a szóló-ária
Mely lelkem legmélyebb zugából búgja
A mélybíbor orgona-
S a fényfehér hárfa-hangokat
Kiáltva
Talán nem mindig pusztába
Amit a szavakká újrarendeződő hangok zúgnak
S amelyeknek értésébe beleremegek
Meghalljátok-e ti is az üzenetet
A hópelyhek néma táncában
Madarak ujjongó dalában
A szélben
Csendes levélsusogásban
Lágy-halk patakcsobogásban
Éjkék bagolyhuhogásban
A télben is
Hajlongó sás-suhogásban
Szívem minden dobbanása
Csendes dobpergéssel szólít
Szeretetben és a csoda
Örömében szállsz az égig
Szeretem azt aki te vagy
Bízzál hát magadban te is
Minden sejtünkben ott a mag
Teremtőnké
Szeresd kicsit
Szeged, 2006. február 5.