A Szikla

Ne hibáztasd a világot ha valami fáj,
Boldogságot és kínt, adni és kapni a Te hatalmadban áll.
Ha tudtad, hogy fájdalmat okoztál
Miért tetted és miért nem változtál?

A fájdalom mint megáradt folyó,
A lélek szikláit szilánkokra zúzó.
És bár erős a szikla és hatalmas,
A kínzó áradat megfékezésére az örökkévalóságig mégsem alkalmas.

A szikla nem sír, nem panaszkodik,
Csak védi az érzést mely alatta lakozik.
És lehet hogy néha keménysége el is takarja,
Ám az érzés mégis ott lapul alatta.

Csak arra az alkalomra várva,
Hogy szétszórja ragyogó fényét a világba.
Lehettél volna Te, kit ez a fény örökre átjár,
De azt mondtad: - TÚL MAGAS ÉRTE AZ ÁR!

A hömpölygő áradat örvényéből szabadulva,
Elindult a lélek hogy társra leljen újra.
Egy érzést, mely nélkül élete szilánkokra törve marad.
Egy másik lelket kivel útja egyfelé halad.

Hogy újra a szeretet fénye járja át a lelket.
Mely erős és nem ismer félelmet.
Pedig ez a lélek még mindig téged szeret,
De de hazugsággal átjárt szavaidban többé már nem hihet.