sétálni

már nem akarom megérteni
a légbe írt testbeszédeket
a világ dolgait istent
hagyom hogy lassan
enyésszen el bennem a nem lehet
nem akarok futni az idő nyergében
vágtató halál elől
mit bánom én ha a végzet erre jár
és áttetsző billoggal jelöl
sétálni szeretnék a pusztán
nézni a felnövő csendeket
és ha felcseperedve magamra hagynak
pacsirtát hallgatni s bámulni
az alkonyi égen tátongó sebet
a sebet a lüktető foltot a vérből rózsaszínt
majd várni az estét ki fölöttem
csillagszemek ezrével kacsint
sétálni várni a felkelő holdra
mely mellett lomhán úszik majd el
egy fekete felhővitorla
s ott hagyni a pusztát a tücsökzenét
a gombák füvek növésének halk neszét
sétálni szeretnék ott a régi tanyán
megbotlani elesni sírni úgy mint hajdanán
felzokogva várni hogy segítsen apám
küszködve kínnal az ömlő könnyel
ordítani térden állva apa jöjj el
kisírni magamból gondot bánatot
elrejtett kínt mit senki sem láthatott
és megnyugodva leülni arra a dombra
mely rég a házunk volt most börtön
s lelkem a fogja
sétálni szeretnék a dombról föl az égre
lábam nyoma beleégne a sajgó messzeségbe
hol a lüktető seb gyönge napot szül
a rózsaszín kékbe és narancsba vegyül
és míg egymásra lelnek a színek
észre sem vennék hogy az örökbe megyek