látjátok feleim…

egykor elmentek az utolsók is
remegve sírva vagy sietve
s nyitva hagyták maguk mögött
a festékpikkelyes repedt ajtót
már csak a szú pergette utánuk
az öreg kredenc haldokló fiókjait
és a sarokban síró ott felejtett
évezredes gyékény szakajtót

a tél a tavasz a nyár s az ősz
adták csak egymásnak a kilincset
hogy egy kopott asztalon
poharazzanak anekdotázva az idővel
de végül ők is elunták magukat
fejükre húzták a tetőt a falakat
helyet adva szélnek szellőnek
repedt ablakban egy öreg cipőnek