Sutyi: Ahol a nap mindig korábban kel - 13. rész (próza)
Megjelent:
Témakör: Ezerszín



Ahol a nap mindig korábban kel - 13. rész

A tájfun szinte berobbant, feldúlva a délutáni rezzenéstelen forróságot.
A szél viharos gyorsasággal söpört végig a tóparti sziklákon. Meghajlásra kényszerítette az út menti büszke tartású pálmákat, derékban megtörte, s a tó víztükrére buktatta a lótuszokat.
Nyomában megérkezett az özönvízszerű eső is. A víz függönyként hullott alá a tóparti padot fedő tetőről, s végleg bezárta a maga hűvös, komor világába.

Az esti heves szóváltás után reggel is fagyos volt a hangulat kettőjük között.
Már régóta sejtette, hogy Xin nem csak egy kolléganője Gábornak, hiszen szívesen ment vele kettesben tárgyalásokra, s talán nem csak neki, hanem önmagának is azzal igazolta mindezt, hogy a lány beszéli legérthetőbben az angolt.
Egyre hevesebb viták dúltak emiatt kettőjük között, s bár a férfi erősítgette, hogy testi kapcsolat nincs és nem is lehetne közöttük, de meg sem próbálta felfogni, hogy mindez számára vajmi keveset jelent. Az, hogy Gábor érzelmileg elfordult tőle magányossá tette, hiszen többé nem tudta kivel megbeszélni legbensőbb dolgait. Nem bízott benne. Az egyedüli emberben, akit elkísért ide a „Világ végére”
Igyekezett elkerülni a férfit, s mire késő délutánonként bekanyarodott az autója a konyhai balkon alatti parkolóhelyre, ő már elhagyta a lakást. Hajnal felé osont haza, s az utcai hálószobában kétszer is megfordította a zárban a kulcsot mielőtt lefeküdt.
Tudta, hogy a férfi ilyenkor már szinte narkotikus álomba merülve hevert a másik hálóban, s semmilyen zajt nem érzékelt a külvilágból.

Amióta megromlott a viszony kettőjük között, azóta újra inni kezdett, ami még inkább félelemmel töltötte el. Már ismerte a férfi lerészegedésének stációit, s tudta, hogy a kezdeti csendes poharazgatást követi a kötözködés, majd a durva üvöltözés, amely eddig nem fajult tettlegességig, bár lehet, hogy csak azért nem, mert ő pattanásig feszült idegekkel menekülésre készen ült a kanapé sarkán, s utolsó előtti pillanatban felkapta a táskáját, s kirohant a lakásból.

Emlékezett a kiköltözésük utáni időszakra, amikor Gábor a munkahelyi stresszre hivatkozva nagyon gyakran lerészegedett.
Ha nem is fogadta el ezt az indokot, de nem tudott segíteni a férfinak, hogy valamelyest oldani tudja ezt az állapotot. Valahol tisztelte a férfit azért, mert hajlíthatatlan volt, s pusztán szakmai érvek szerint döntött, s nem hagyta magát megvesztegetni a dúsgazdag kínai gyártók által, akik néha még azzal is megfenyegették, hogy Holdújévkor leszámolnak vele.

Alkonyodott.
A nap párától elhomályosult korongja búcsúzni készült a Litchi Park pálmafái felett.
Az eső véget nem érően zuhogott, s olyan erővel csapódott a tó víztükrére, hogy nyomában porzott a vízfelszín.
A lámpák kigyúltak a tó közepéig futó cikk-cakkos hídon, majd a szinte tenyérnyi szigetet elhagyva tovább cikáztak a fények, elveszve Phoenix City házainál.
Nyomukban minden csillogott. Nem csak a rozsdásodó vaskorlát, hanem a híd kopott deszkapallója is, melyet sávokban világítottak meg a rávetődő fénysugarak.
Itt még éjszaka sem volt hűvös. Kifejezetten üdítően hatott a nappali forró, páratelt trópusi levegő után fellélegezni.
Ekkor a híd felől egy egyenruhás alak tűnt fel.
A kerítésére szerelt, biztonságot adó mozgásérzékelők mellett valószínűleg a helyi rendőrség is járőrözött a sziget körül.
Nem akart feltűnést.
Lassan felállt, kinyújtóztatta a tagjait, s kilépett a védelmet nyújtó tető alól.
Az egyre vehemensebben alázúduló esőcseppek nagy erővel csapódtak a testéhez, szinte tetőtől talpig végigkorbácsolták.
Nem bánta.
Csak a lelke sajgott borzasztóan.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/160073