J. A. Cash: Hétfő reggel a buszmegállóban (novella)
Megjelent:
Témakör: Elmélkedés



Hétfő reggel a buszmegállóban

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.
Kifutottam a sarokig, rápillantottam az órámra. Még van három perc. Az utca végén a főút, a kocsma, a bolt, a megálló. Ha jön a busz, látom. Elmegy a főút végéig és ott fordul vissza. Nincs ok a kapkodásra.
Visszagyömöszöltem a kulcscsomót a kabátzsebembe, majd utána a kezemet. Nem volt hideg, csak hűvös. Sötét volt. Meg csend. Tökéletes, nyugtató csend. Nem zavart sem-mi. Se forgalom, se ugató kutyák.
A Hold görbén mosolygott le. Az ég tiszta volt, nem, mint általában. Se köd, se gyár-szenny. Hunyorgó csillagok.
Lassan lépkedtem. Paff! Mondta a jobb lábam. Piff! Válaszolt a bal. A villanyoszlo-pok sárga gondolatokkal világították meg a betont, a füvet, az árkot. Engem.
Előkotortam egy csomag rágót és elégedetten bekaptam egyet. A Harvest Moon-t fütyörésztem, közben a kereszteződésre koncentráltam. Sehol a busz. Sehol más. Nincs ok a kapkodásra. Mindjárt ott vagyok.
Átvágtam a sarki kisbolt oldalánál fekvő füves részen. Mindig erre mentem. Nem mintha ok lenne a kapkodásra. Csak egy szokás. Az apró megszokások adnak rutint, célt. Ha megcsinálom ezt vagy azt, akkor okébb lesz a nap. Nem kapok karót. A főnök nem túlóráz-tat. Nem basz el a 4-es 6-os. Nem kell okot adni a kapkodásra. Na, persze! Az átlagember ezzel áltatja magát.
Eközben átértem a zebrán. A megállóban senki. Fura. Két perc van még. Két busznak kell jönnie. Egy a faluba, egy a másik városba. De senki nem várt rá. Megálltam a pad előtt. A túloldalt néztem. A kisboltot. Anyám mindig ide küldött le cuccokért szombat reggelente. Nem változott, amióta először láttam. Lassan, az ablakról lepergő akciók hirdetményei. Nyikorogva pirosló, nehéz vasajtó, olyan tipikus komcsi üdülős, zavaros, átláthatatlan üveg-gel. Fölötte normális, de keskeny ablak. Belátni a málló plafonra és a pislákoló neonra.
A bolt körül el lehetett menni kocsival. A rakodórész mellett állt egy tízéves Golf, járó motorral, égő szemekkel. Valami gyökér mindig ezt csinálta. Úgy hagyta a kocsiját, berohant a boltba cigiért meg Fornettiért.
A Golf remegve fújta leheletét a koszos kipufogócsőből a hajnalba. Két vakító szeme egyenesen rám meredt. De ezen és a boltból kiszüremlő gyér pislogáson kívül sötét volt.
A szél csöndesen fütyörészett velem, miközben végigtekintettem a főúton. Sehol senki. De nyugi. Nincs ok a kapkodásra.
Hirtelen a semmiből megjelent a busz. Nyik! Mondta az ajtó. Sötét volt belül is, de kívül is. Az egész jármű fekete volt. De lehet csak a fények miatt láttam rosszul.
Egyszer csak arcok jelentek meg. Ismerős, de régi, elfeledett arcok. Idős néni, aki az utcán lakott, de beteg lett. Kissrác, aki nem tudott fékezni a bicajával egy kereszteződésben. Gazdag, városi tisztviselő az Ófaluból, a feleségével. Repülőúton voltak valahol Bermuda fölött. Hajléktalan, összefagyott ruhákban, kukoricasűrítményes konzervében csörgött a Megváltás.
Lány, akit mindig csúfoltak a kinézete miatt; fürödni ment hát. A hajszárító olvadt, szikrázó alakja ott volt a kezében. Mögötte a menő srác, a szüleitől kocsit kapott szülinapra; a kormányt még szorongatta, ha már a féket nem tudta.
Ránéztem az órámra. Megállt. De nincs ok a kapkodásra.
Megjelent az előző, öreg kutyánk. Hatalmas, vastag bundás újfunlander. Húzta a lá-bát, fakó lett a szőre. Bogáncsok álltak ki belőle. Így múlik az idő, ha óra nincs.
Utoljára Ő szállt fel. De más volt, mint a többi. Nem volt eleven, inkább, mint egy szellem. Valójában nem volt jelen. Intettem neki, rám nézett, de nem viszonozta. Nem vi-szonozta.
Felszálltak mind, én következtem. Felnéztem a sofőrre. Sötét pulcsiban volt, kopo-nyás tetkóval a feltűrt ujj alatt. Arcán groteszk vigyor.
-Na, mi van, öcsi? Jössz vagy maradsz? – recsegte.
Felemeltem a lábam, amely fakó volt, mintha nem oda tartozna. Gondolkoztam. Nincs ok a kapkodásra. Még van időm. Nem szállok rossz buszra.
Végül nem tettem fel a lábam. A buszra. Gyáva voltam. Vagy más. De még nincs ok. Nincs ok a kapkodásra. Az ajtó becsukódott, a busz elment.
Hirtelen lökést éreztem, feltámadt a szél, nyílt a bolt, kopasz tag lépett a Golfhoz. Az órám kattogva ment tovább.
És jött a buszom. Sárga napsugár, ismerős idegenekkel, fáradt, álmos ingázók, mo-gorva utazók. Hétfő nappal lett, indult a józan robot. Mint ahogy minden eddig nap, forgott körbe, lassú tűzön, kapkodás nélkül. Majd eljár az idő. Egyszer másik buszra kell szállnom. Majd egy másik hétfő reggel a buszmegállóban.

2020. I. 02.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159715