Mindig… most is…

… menthetetlenül szerelembe estem, amely mély, mint a feneketlen óceán, tiszta, mint egy újszülött lelke és igazi… valódi… és tudod, én erre vágytam, hogy nyeljen el, ragadjon magával, sodorjon, s ne tehessek ellene semmit… és szemed kéksége megadta ezt nekem, hangod dallama megigézett, önmagadat nem leplezve elraboltál, magadhoz láncoltál, ha akartad, ha nem… tudod, már a mindent jelented számomra, levegőt a fuldoklónak, egy korty vizet a szomjazónak, puha vánkost a megfáradt utazónak, az aranylövést a drogosnak, búcsúcsókot a haldoklónak… a mindent… nem akarom megtudni, milyen lenne az életem Nélküled… soha már… lételem vagy sivár szürkeségemben, maga a létezés, jelen és jövő…

… menthetetlen vagyok, de Magad lehetsz a megmentőm… elméláztam, és tudom, egyszerű sorsomnak már csupán két befejezése lehet: Te… a ragyogásod, mely némán is körbe fon, mely engem is ragyogtat… vagy a légüres sötétség, Nélküled, örökre megfogadott magányban… de én már soha többé nem akarok remeteként élni, mert ismerlek… többé már nem akarok az egyedüllét örökbe fogadott gyermeke lenni, hiszen Te magadhoz ölelsz… úgy ölelsz, mint eddig senki, puhán, mégis lelkemig hatolóan… és amikor arcomat mellkasodon pihentetem, azt érzem, minden tökéletes… nem történhet semmi baj…

… de most félek… mert mi lesz, ha a jelen körülmények csúful befeketítik gyönyörű látomásunk, és hiába kergetjük, hiába akarjuk befogni, messze szállnak, miközben a homokóra könyörtelenül pereg… mi lesz velünk és az álmainkkal ebben a bizonytalan világban… félek… előre nézni csak torz tejüvegen tudunk, a jövő pedig ingoványos területen egyensúlyoz, a kérdések könnyű léggömbként lengedeznek a szélben, és hozzájuk hasonlóan tehetetlenül sodródunk mi is, válaszok nélkül, a természet kénye-kedve szerint… futóhomok a talpunk alatt, s csak egymásba tudunk kapaszkodni, mert másba nem lehet… kifordult a világ, a feje tetejére állt…

… félve bújok Hozzád, és félve hajtom homlokom a válladra… félek, de ott, ölelő karjaidban mégis minden tökéletes…