Valahogy nem

természetes fellépni gondolattal a gondolat ellen. A gondolati lény tudatos önkioltása, pusztán azért, hogy az ember ne szenvedjen. Amikor elhagy a szeretett lény, a hiányát pont az együtt töltött idők gondolati megsemmisítése, az emlékek kiiktatása számolhatja fel... Erőt kell teremts magadban ahhoz, hogy ami szívedet, lelkedet táplálta addig, zárd ki, hogy mégis élni tudj tovább, értelemre és melegségre találj. Nem igazán tudod, hogy miért szabadult rád ez a harc, s tulajdonképpen most hol is a helyed. Egy a biztos: szeretetet igényeltél, szerettél és szeretve akartál lenni. Ehhez közösségi lényed elfogadása kellett, s végül úgy alakult, hogy az fosztott ki, s ettől kell megszabadulnod, el kell engedned. Közösségi lényed és gondolati éned mozgatórugóinak megismerése és megértése lett a tét, az értelmi, intellektuális kapacitásod által. Ilyenkor derül ki, hogy ki is vagy igazából, amikor már nem létezel. Azért jó a gondolkodás, mert általa megszünteted emlékeidet, felszámolod a boldogság idejét, gondolati és érzelmi lényed. Mivel nem léteztél máshogy, mint égő szenvedés, s ez hosszú távon kibírhatatlan. Kizártad gondolati lényed, s mivel nem léteztél, a semmivel teremtődő kontaktusod első fázisa euforikus oldást hozott. Sóhaj tört fel belőled, ami persze az agy oxigénhiányos állapotában születik. Ha most szentté váltál volna, beavatottságot nyersz, boldogságra találsz önmagadban. De mi történik akkor, ha a második fázisba jutva, megérted hogy csak ember maradsz, közösségi hálóban?
Akkor születik a színház... megrettensz, mert megérted, hogy az emberek szerepeiket játszák, s hogy nem volt és nincs tudatos alakítás! Saját szereped lényege tárul fel: képzeleti világod üressége. Hogyan tovább?