Ambivalens ősz

Mikor itt az ősz, korán sötétül már,
s a ködös éjeken didereg a táj,
a forró nyárnak emléke lett a múlt,
mely halk sóhajjal az őszi csendbe hullt.

Mint a sorsunk, úgy száguld az őszi szél,
a szárnyán útra kel sok emberlevél,
s eltűnnek, miként a meddő napjaink.
Béketűrők vagyunk, mint az őseink?

Kerítés az ország kívül és belül,
vad gyűlölet, melybe sok vita merül,
tudásban kerestük az újabb tudást,
míg a vakhit ki nem ölt minden tudást.

Ám nappal még jól hevít a napsugár,
s mi új erőt gyűjtünk a harchoz, mi vár,
az éjszakák már hiába hűvösek,
hisz forrongnak végre az új hitek.