GreenCat: A fiú akiből nem lett zongorista. (blog)
Megjelent:
Témakör: Elmélkedés



A fiú akiből nem lett zongorista.



Előszó


Hogy mi motivált arra, hogy azokat a gondolatokat leírjam amik kavarognak bennem?
Én magam sem tudom. Talán azt remélem ettől az írástól hogy egy kicsit könnyebb lesz ezután.
Túllendülök a múltamon, s elengedve valami új kezdete elé nézhetek.
Esetleg az önsajnálat, vagy valami tanulság mások számára az életemmel kapcsolatban.
Bármi is a realitása a dolognak, évek óta érzem hogy ez a történet kikívánkozik belőlem.
Minél csendesebb az életem a mindennapokban, úgy kavarog egyre több minden a fejemben.
Régebben is számos alkalommal kiírtam magamból az érzéseimet, de már évek óta képtelen vagyok rá. Nem azért mert megszűntek volna létezni, egyszerűen nem tudom már őket megfogalmazni.
Elhalt a motivációm hogy szembesítsem magamat velük, és nem is igénylem már.
A mély elfojtás, és felejtés talán ami elburjánzott bennem. Ezzel együtt szépen lassan elkezdett az egész felemészteni, úgy hogy észre se vettem, vagy csak nem akartam.
Elhatároztam hogy az utolsó dolog amit leírok akkor is ez lesz, amit már évek óta megkellet volna tennem. Talán most nőttem fel érzelmileg ehhez a feladathoz, hogy racionálisan tudjak a múltamról gondolkodni. Hogy jutottam el oda ahol most vagyok, és vajon mik voltak életem meghatározó motívumai amik a jelenbe sodortak.


Azt hiszem ez az olvasmány kellően fájdalmas lesz. Minden egyes emlék sebeket fog feltépni rajtam, de talán ez szükséges ahhoz, hogy helyretegyek magamban valami hatalmasat. Elmerülünk minden egyes abszurd pillanatomban, és a romlottság legmélyebb bugyraiba mártózunk.

Neveket nem nagyon fogok mondani, és lehetnek egyes helyeken helyszíni ferdítések annak céljából, hogy a történetek mellékszereplői ne ismerjenek magukra.
Bár reményeim szerint igen kevés esély van arra hogy ezt egy ismerősöm is elolvassa.
Ezt amolyan groteszk önéletrajznak is felfoghatjuk, kicsit fura szempontokkal megfűszerezve


Családi hétköznapok


Nem szeretnék mártirkodni, nem volt minden pillanat szörnyűséges az életemben. Voltak egész kellemes dolgok is.
Gyerekkorom egyik kedven elfoglaltsága volt a felhőbámulás. Tudom eléggé buta hobbi, de én nagyon élveztem. Folyton kiültem az ajtó elé, a lépcsőre, és felfele tekingettem. Mindenféle lényeket képzeltem bele a fehér kis foszlányokba. Olykor azt játszottam, hogy háborúznak egymással, ahogy mozognak, és az egyik felülkerekedik a másikon, mikor egymásba érnek.
Vidéken egy kisebb lepukkant vályogházat kell elképzelni. Hatalmas kertes résszel. Fák, virágok, hátrébb kis veteményessel, melynek közepén szőlőfuttató húzódott. Igen kis kellemes környezet ez a csendes élethez. A háznál mindig akadt egy két cirmos, akik tőlünk kapták az elemózsiát.
Egy kis mellékúton állt a ház, a környék is mindig kihalt volt.
Az épület ketté volt osztva, egyik felébe a nagymamám, és a nagynéném lakott, másik részen, pedig én az apámmal.

És hogy mi történt az anyámmal?
Nos nemes egyszerűséggel 2-3 éves korom környékén elváltak a szüleim. Ilyenkor általában az anya szokta megkapni a gyereket, de nálunk ez másképp történt.
Apám állításai szerint, anyám drogozott, és sokat ivott, ezért váltak el. A bíróságnak is előállt ezzel, és végül neki ítéltek engem.
Apám 64 es születésű szorgosan dolgozó ember volt. Fiatalként egészségügyben dolgozott, majd később lakatosként.
Igazi ezermester módjára mindent megtudott szerelni, értett mindenféle elektronikai, és mechanikai dologhoz.
Szerette a festészetet, volt is neki egy két saját jól sikerült műve. Később inkább a kertművelés lett a hobbija.
A környezete pozitívan vélekedett róla, a legtöbb emberrel jól kijött, társasági ember volt. Jól forgott a nyelve, imádott történeteket mesélni.

A nagynéném az apai nagymamámmal lakott a ház másik felében. 30 éves kora ellenére kb semmilyen munkaviszonya nem volt. Ez betudható a mentális betegségének. Gyerekkori emlékeim alapján egy visszahúzódó, csendes, önmaga világába burkolózó ártalmatlan teremtmény volt. Sajnos a társadalomba nem igazán sikerült beilleszkednie, és munkahelyi próbálkozásai is kudarcba fulladtak. Alternatíva hiányában otthon ragadt, és segített a ház körüli dolgokban. Ezek alól is szívesen kihúzta magát. Inkább a furulyázás, és a tévézés volt amit szeretett.
A műsorok volt az egyetlen kapocs közte és más emberek között.

Nagymamám szerény, és egyszerű mély vallásos életet élt. Mindig szerettem hozzá átmenni.
Általában olvasással, malmozással, vagy keresztrejtvényekkel ütöttük el együtt az időt.
Amíg óvodába jártam a nyári szünetben mindig náluk voltam még haza nem ért az apám.
Emlékszem hogy utáltam a kötelező alvási időt. Csomószor csak színleltem az egészet, és alig vártam hogy 3 óra elmúljon.
Sokszor olvasott nekem a bibliából, és próbált a vallás szeretete felé terelni.
Nagynénémmel együtt szigorúan tartották magukat a szent íráshoz, minden hétvégén jártak a felekezetbe.
Ezzel ellentétben apám teljes mértékben hülyeségnek tartotta az egészet, és nem foglalkozott a dologgal.
Én magam sose tudtam befogadni a dolgot, de nem tartom rossz dolognak a hitet.
Egy kapaszkodó, reménysugár egyes emberi lelkek számára, s az alaptanai emberi életvitelt hirdetnek.
Anyámról, és a hozzátartozó családi oldalról nem sok minden tudok elmondani.
Egyáltalán nem ismertem őket abban az időszakban, és ezt felnőtt fejjel is el tudom mondani.
Talán egy kis plusz negatív melléknarrációval rendelkeznek, de semmi több.
Talán születésemtől fogva, megvolt bennem a mentális gyengeségeim alapjai, vagy az események formáltak ilyenné, sohase fogok tudni ezekre a kérdésekre válaszolni.
Egy biztos, a kettőnek az összetétele maradandó nyomott hagyott az életemben.


Már az óvodában is problémás voltam. Azok közé tartoztam, akik amolyan nehéz esetek. Ellenszenvesen viselkedtem más társaimmal, inkább egyedül játszottam, és folyton fejfájást okoztam az óvónőknek. Határozottan a rossz gyerek kategóriájába estem. Fegyelmezések sora árasztott el, hihetetlen sikertelenséggel.
Emlékszem egyszer úgy megdobtam egy kiskocsival egyik játszótársamat, hogy vagy fél óráig sírt szerencsétlen. Boldog voltam mikor végre iskolába mehettem, mert úgy éreztem ott tiszta lappal kezdhetek, és végre sikeresebb lehetek talán a társadalmi életet illetően. Szerettem volna barátokat szerezni, és pozitív képet festeni mások számára önmagamról.
Álmaim hamar szertefoszlottak másokkal való konfrontációjával.
Nagyon hamar verekedős gyerekként voltam elkönyvelve. Nem igazán jöttem ki a többiekkel ismételten, és így kirekesztettek maguk közül, erre úgy reagáltam, hogy rátettem még egy lapáttal, és tudatosan bosszantottam őket. Ez a dolog odáig fajult hogy egy év alatt teljesen sikerült elszigeteltetnem magam másoktól. A viselkedésem miatt úgy döntött az akkori tanárom, nem lehet engem egy percre se egyedül hagyni, és minden egyes szünetben a tanári előtt kellett álldogálnom egy tűzcsap alatt. Nem hagyhattam el a helyett egy másodpercre se, kicsengetéstől becsengetésig.

Amíg mások az udvaron beszélgettek, játszottak én csak bámultam magam elé, és vártam az óra kezdetét.
Ez így ment egészen 5 osztályig kisebb nagyobb megszakításokkal. Az első csengetés ebédszünet volt, ami a termeken belül zajlott. Amikor kicsit normalizálódott a helyzetem bent maradhattam ilyenkor.
Ezt a kis időt kihasználva, sakkoztam általában az egyik osztálytársammal. Elég jól játszott, okos gyerek volt. Mindenből ötös, éltanuló.
Az első egy két évben nem is nagyon tudtam megverni. Annyira bosszantott a dolog hogy elkezdtem mindenféle technikákat megtanulni, és otthon is sokat játszottam a gép ellen egyre nehezebb fokozatokban. Annyit gyakoroltam, hogy végül átbillent a mérleg, és nekem jöttek a győzelmi sorozataim. Egy idő után a sok vereségtől elment a kedve, és már nem nagyon játszottunk többet.

A másik elfoglaltságom a zene volt.
Nem sok választási lehetőség volt az iskola utáni programokban.
Az ember fiát vagy focira íratták be, vagy a mellette lévő zeneiskolába. Apám úgy gondolta a labda, és egymás lábának rugdosása helyett értelmesebb lesz számomra a zene.
Beiratkozás előtt egyfajta felmérést végeztek a tanulóval, hogy mekkora benne a muzikalitás.
Hát elmondhatom, hogy ezen totálisan szörnyen szerepeltem. Nem nagyon tudtam a népdalokat, és kb semmit se tudtam visszajátszani, visszaénekelni. Mind a hallásom, mind az énekhangom a nullához közeli állapotban volt. A leendő zenetanárom viszont azt mondta próbáljuk meg, hátha lesz belőle valami. Talán egészen ötödikes koromig nem is szerettem ezt csinálni. Nagyon sok tehetséges diák járt velem együtt, és hamar rájöttem teljesen más szinten vannak mint én.
El lehet képzelni egy szerencsétlent, akinek még ritmusérzéke sincsen olyanok közt, akik teljes mértékben jól énekelnek, viszonylag hamar ráéreznek saját hangszerük használatára.
Végül én zongorát kezdtem el tanulni egy éves alapképzés után az elmélet mellé.
Maga a dolog tetszett, de hihetetlenül ügyetlen voltam. Teljesen elvesztem a sok billentyű között, és a kottaolvasás is nehézséget jelentett. Sulis éveim felé már kezdtek megromlani az otthoni dolgok, így örültem hogy valahol eltölthetem az időmet attól függetlenül, hogy frusztráló volt az egész.

Mivel nem volt hangszerünk, csak az iskolai termekben tudtam gyakorolni. Volt hogy délután 2-3 órákat is bent töltöttem, aminek nagyon örültem. Ahogy múltak az évek egyre többet voltam bent. Ötödikes koromban teljesen lenyugodtak a dolgok. Nem konfrontálódtam senkivel, bementem iskolába, viszonylag jól teljesítettem, utána már mentem is a másik helyre. Egyre több órám volt, ezért folyton később végeztem. Volt hogy reggel elmentem otthonról, letudtam a 6-7 órát, utána estig gyakoroltam.
Ezzel együtt teljesen magamba roskadtam. Szünetekben, és út közben csak zenét hallgattam, nem beszélgettem senkivel, és elhúzódtam mindenféle társaságtól.
Otthon általában japán animációs meséket néztem, vagy különböző fantasy könyveket olvastam, már amennyit ott tartózkodtam.
Hétvégenként házimunkában segítettem, vagy játszottam valami számítógépes játékkal, ha egyáltalán elvitte a kenyérpirító erősségű gépünk.
Később igen élénk érdeklődés mutattam az informatikai jellegű dolgok iránt is.
Szociális problémáim ellenére szinte semmilyen tantárggyal nem volt gondom. Egyedül a kézírásom okozott folyamatos fejtörést a tanáraim számára, amit próbáltak is orvosolni eléggé sikertelenül.
Ahhoz képest hogy apámnak gyöngybetűi voltak, és festeni, írni is nagyon szépen tudott, én egy egyenes vonalat is képtelen voltam meghúzni. Ezt többnyire a balkezességemre fogtam, és nem is nagyon foglalkoztam vele.


A sok gyakorlásnak meg lett az eredménye. Magával az abszolút hallásommal nem sok haladást értem el, de ha elég ideig ültem egy-egy darab felett, nagyon jól eltudtam játszani.
Hamar memorizáltam a hangokat, és fejből mentek a művek. Sok olyan társam volt akik kezdeti ügyességük ellenére nem szántak elég időt a tanulásra, és végül előrébb jártam min ők.
Egyedül a vizsgákkal, és a közönség előtti fellépéssel voltak problémáim.
Teljesen megszoktam hogy egymagam beülök a terembe, és folyamatosan csak gyakorlok.
Próbáltam minél jobban készülni a tanárommal való közös óráinkra hogy a legjobbat nyújtsam, ha már ennyi energiát belefektetek.
A bajok akkor kezdődtek, mikor a félévenkénti bemutatókra került a sor.
Ilyenkor elhívja az iskola szülőket, rokonokat, akik hozhatják magukkal az ismerősöket.
Ott ülsz együtt a többiekkel, aztán egy pillanat múlva szólítják a nevedet.
A zongorától alig egy két méterre csendes tömeg várja hogy kiülj oda.
Minden tekintet rád szegeződik. Legtöbbször a többiek hallgatása közben nekem már hatalmas csomó volt a gyomromban. Pánikszerűen próbáltam felidézni magam előtt a kottát és a hangjegyeket. Kezeim elkezdtek remegni, és teljesen kiürült a fejem. Hosszú hónapok készülése, mintha mind egyszerre semmissé vált volna elmémbe, és egy idegen emberként éreztem magam.
Mielőtt leültem volna a székre, mindig tudtam hogy baj van. Legszívesebben kirohantam volna a teremből, és sohase jöttem volna vissza.
Természetesen ezek a fellépések sohase sikerültek jól, folyton hibáztam, belesültem a dologba.
Nagyon kevés olyanra pillanatra emlékszem ami megelégedéssel töltött volna el.
Ekkor volt az első eset, amikor elkezdtem haraggal átitatott irigységet érezni egy ember iránt.
Egy aprócska törékeny zongorista lány volt a központja. Hihetetlen tehetsége volt az előadáshoz, és irtó nehéz darabokat játszott el játszi könnyedséggel, amiket én soha. A közönség előtti előadás számára élvezet volt, és boldog volt megmutatni minden tudását.

Emlékszem egyszer az egyházi templomban tartottunk előadást, a karácsonyi ünnepek alkalmából.
Egy igen kivételes este volt számomra. Kevés fellépések egyike volt, ahol egy számomra kedves darabot sikeresen eltudtam játszani. Akkor egyszer úgy éreztem nem szenvedek a színpadon, és a közönségnek is tetszett.
Történetesen azon az előadáson egy ismerősöm sem volt jelen. Nem tudott senki se eljönni megnézni.
Megtapsoltak, felálltam, és boldog voltam. A bemondón a tanárom elmondta, hogy másokkal ellentétben, nekem még hangszerem sincs otthon, és mégis, kemény kitartással, alázattal a semmiből is el lehet ezt érni. Akkor már 6 éve zenéltem folyamatosan. Ekkor éreztem azt, hogy minden egyes perc megérte amit ezzel töltöttem el.
Aztán leültem, és kihívták az est zongorista fénypontját. Könnyed léptekkel, arcán mosollyal a pódiumra lépkedett.
Pokolian fájdalmas volt minden egyes hang. Minden dallam csodaszépen hangzott, és mire a végére ért az előadásának, teljesen elhagyatottnak éreztem magam.
Akkor értettem meg a kettőnk közötti hatalmas tátongó szakadékot.

Ő lélekkel zongorázott....


Viszlát otthon


16 évesen egy pesti vonatállomáson álldogálok.
Félig szorongva, idegesen, de közben boldog is vagyok. Egy lányra várok.
Apám tudta nélkül felutaztam hogy láthassam őt. Semmi se érdekelt, csak hogy vele legyek, még ha rövid időre is.
Pár hónapja ismertük meg egymást. Akkor én már a fővárosba jártam egy informatikai iskolába.
Szerettem volna művészeti suliba járni, de otthon úgy gondolták a zenélésből nem lehet megélni, valami normális szakmát kell letennem. Mivel a számítástechnika volt az ami még érdekelt, így egy elég erős iskolába mentem.
Felvettek mivel akkoriban még igen jó tanuló voltam. Ám hamar be kellett látnom hogy ez igen rossz döntés volt.
Mivel ragaszkodtam a zenéhez, különórákon tovább tanultam a régi tanárommal.
Minden nap késő este értem haza, semmi erőm nem maradt készülni.
Többnyire reggelente a vonaton utazva próbáltam a leckéimet megírni, és bemagolni a dolgokat.
Az is eléggé nagy nehézséget jelentett, hogy kéttannyelvű volt a hely, és az angol nyelv volt a fő profilja. Én előtte csak németet tanultam, és nehezemre esett az új helyzet.
Egy kezdő csoportba kaptam helyet. Heti 20 idegennyelvi óránk is volt, külföldről érkezett Pedagógusokkal.
Ők nem tudtak magyarul, én pedig nem beszéltem egy árva mukkot se az ő nyelvükön.
Pokoli nehéz volt, és ez meglátszott a jegyeimen is. Ezzel együtt a többi tantárgyból is igen sokat rontottam.
Egyáltalán nem volt már vicces a helyzet. Megutáltam még azokat az órákat is amiket előtte szerettem.
Ekkor libbent fel legelőször a bukás közeli állapotom.
Mondanom sem kell ennek apám nem nagyon örült. Azokban az időkben már amúgy is keményen fogott, de akkor teljesen beszigorított. Mindenről letiltott, nem járhattam sehova, nem találkozhattam senkivel.
Épp nyári szünet volt és bennem tombolt a szerelem. Próbáltam mindent megcsinálni otthon és elkérni magamat, hogy találkozzak a lánnyal.
Erről persze hallani se akart. Ő már kora reggel elment otthonról, és én úgy döntöttem akkor is látni fogom őt. Úgy gondoltam, hogy majd kitalálok valami alibit.
Az volt a nagy ötlet, hogy leutazik velem, és egy kicsit együtt leszünk, felrakom az egyik vonatra, én meg mintha semmi se történt volna hazalibbenek.
Mondanom se kell, bukás volt a dologból.
Félúton lehettünk amikor megcsörgött a telefon. Apám volt, és kérdőre vont hogy hol vagyok, nagymamám nem talált otthon, és ő adta le a drótot neki.
Rögtön levágta hogy tiltása ellenére találkoztam a lánnyal, és kibaszott dühös volt. Ordibált a telefonba, hogy merek neki ellent mondani, és várjam meg még hazaér, szétveri a fejemet.
Én vele sohase kiabáltam. Nem is lett volna merszem, de akkor valami elkattant bennem. Teljesen kikeltem magamból, üvöltöztem mint egy őrült. Elküldtem a fenébe, és megmondtam neki egy percet se vagyok hajlandó otthon tovább tölteni.
Erről a mondatomról sohase gondoltam volna hogy tényleg igaz lesz.
Hazaviharzottam a lánnyal, és bezártam a lakás ajtót. Kikaptam két utazótáskát az ágytartóból, és a használható ruháim nagy részét belevágtam.
Körülnéztem, és eldöntöttem magamban, soha se fogok ide visszajönni.

Felszálltunk a legelső vonatra ami Pest felé vette az irányt. A gyomrom hihetetlen módon görcsbe volt, szédültem, és remegett mindenem. Ha egyedül lettem volna talán el is ájulok.
Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok.
Igen végre megcsináltad! Na de hogyan tovább? Mi lesz ezután? Hol fogod tölteni az éjszakát? Mihez kezdesz ezután?
Fogalmam sem volt, hogyan fogok élni tovább. De boldog voltam, hogy megszabadultam valami súlyostól
Az éjszakát a barátnőm szüleinél töltöttem.
Jóban voltam velük, és ők próbáltak segíteni nekem. Mivel a lányukra is pozitív hatással voltam kedveltek engem. Ő maga eléggé problémás eset volt. Abban az időben engem egy csendes, nyugodt, kedves srácnak ismertek meg, ami szimpatikussá tett. Úgy gondolták, ha így kikeltem magamból, annak súlyos okai lehetnek. Ráadásul az apámat se igen kedvelték. Megbeszéltük hogy estére maradhatok, és másnap elvisznek az ottani gyámügyi szervezetnek.
Mondanom se kell egy percet se aludtam akkor. A félelem még bennem volt, de tudtam innen nincs visszaút.


Vallomás


Másnap a kocsiban eléggé nyugodt voltam. Úgy gondoltam valami új veszi kezdetét, és segítőkezet is kaptam másoktól.
Tudtam, hogy apám rájött, kicsúsztam a kezei közül, és valószínűleg most hihetetlenül dühös amiatt amit tettem.
Megérkezve már vártak rám. A lány szülei előzetesen felvázolták telefonban a helyzetet.
Egy kedves középkorú hölgy várt rám. Azt mondta már beszélt apámmal aki aggódig miattam.
Mit szólnék hozzá ha megvitatnánk ezt a dolgot?
Természetesen nem volt mit tenni. Azt mondta, jobb lenne kettesben, és bármit hall, nem fogja elmondani másoknak.
Bevezetett egy irodai szobába, hellyel kínált és szembe ült velem. Elmondta hogy segíteni szeretne, látja rajtam a rémületet.
Ezután rajtam volt a sor. Igazából nem volt kedvem senkivel megosztani azt ami belülről nyomott, de tudtam, ha néma maradok az nem megoldás.
Amikor megemlítette, szeretne minket kibékíteni az apámmal, hogy esetlegesen visszamehessek hozzá, pánikba estem.
Kérdéseket tett fel, a családomról, hogy miként éreztem magam otthon, és mi volt a kiváltó ok amiért elmentem.
Teljesen szétszórtan részletekben tudtam csak válaszolni. Minden egyek kérdésen hosszas perceket gondolkodtam mire bármit is ki tudtam nyögni.
Rákérdezett hogy bántalmaztak e otthon. Mire erre én csak egy csendes igent tudtam kinyögni.
Kérte meséljem el milyen helyzetek voltak ezek, többszöri előfordulású volt e a dolog.
Jellemeznem kellett a kapcsolatunkat apámmal.
Elmondtam, hogy szigorúan voltam fogva, előfordultak indulatból elkövetett verések.
Elég volt egy rosszul elmosogatott edény, rosszul felporszívózott szőnyeg, és jött az ordibálás, esetenként fizikai bántalmazás.
Igen halvány válaszokat tudtam csak adni, és látszott nem tudok kielégítő magyarázatot találni a viselkedésemre.
Ezután megszólalt a telefon. A hölgyet kereste apám, akivel már előzetesen beszélgetett.
A szívem a torkomban dobogott, hányingerem volt.
Megkérdezte, elmondja e hogy itt vagyok. Csak a fejemmel tudtam egy nemet bólogatni.
Azt mondta akkor átmegy egy másik helységbe, beszélni vele.
Ezután hosszas csönd következett. Egyedül üldögéltem a terembe, megpróbálva összeszedni magamat.
Apám taktikát váltott, és kedvesen hangnemben kommunikált. Előadta magát szokásához híven, hogy ő szeret, és mennyi mindent megtett értem gyerekkoromtól fogva. Egyedül felnevelt, megadott amit tudott, és habár tényleg szigorúan fogott, csak az én érdekemben tette.
Ez megtette a hatását. Láttam a nevelőn, hogy teljesen elvarázsolták a szavak.
Visszatért a terembe.
Meg volt róla győződve, csupán kisebb konfliktusok vannak általam felnagyítva.
Megpróbált meggyőzni, hogy ő leül velem hármasban apámmal, hogy megtudjuk beszélni a dolgokat.
Én csak annyit tudtam kinyögni, hogy egyáltalán nem akarok találkozni vele többet.
Mindent megadtam volna, ha soha nem kéne szembenéznem vele. Ekkor döntöttem úgy, hogy felköhögöm magamból valakinek azt a fertőt ami bennem lakozik. Alig bírtam megszólalni.
Végül leheletvékonyan csak ennyit tudtam kipréselni a számon.
Nem csak testi erőszak volt.


Mélyponton


Ezen a ponton teljesen összefolyik előttem minden. Még most is, mikor ezeket a sorokat írom, görcsbe van a gyomrom, s remegnek a kezeim. Csupán alkalmi dohányos vagyok, de jól esik most egy cigit elszívni. Annyi éven át próbáltam mindezt elnyomni magamban, hogy egyes részletek teljesen kiestek a fejemből.
Néma csönd telepedett a szobára. Az ügy teljesen más megvilágítást kapott a nevelő szemében.
Azt hiszem onnantól csak sírni tudtam. Egy szó se jött ki belőlem.
Megkérdezte elmondja-e a dolgot a barátnőmnek, és a szüleinek. Hevesen ráztam a fejem.
Nem tudtam volna egyikük szemébe se nézni utána.
Elmondta, hogy ez alapján kötelessége jelenteni a dolgokat, és feljelentést tenni. Nincs más út.
Megígéri hogy nem kell visszamennem többet, de ezt muszáj megtenni.
Nem tudom mennyi idő telhetett el ezután. Sokat nyugtatott. És mivel teljesen összetörtem, úgy gondolta nincs értelme kínozni engem.
Megbeszélték a kint lévőkkel, hogy egy éjszakát még ott tölthetek, ha vállalják. Csupán a fizikai bántalmazásról esett szó. Utána másnap elvisz engem a rendőrségre, és utána átvisz engem egy átmeneti otthonba.
Mivel kiskorú voltam nem lehettem csak úgy a nagyvilágba össze-vissza.

Két napja szinte semmit se aludtam.
Örültem hogy barátnőméknél lehettem. Finom vacsorát kaptam, segítettem elmosogatni beszélgetés közben. Nyugtatgattak hogy minden rendben lesz, és ők mellettem állnak.
Ennek ellenére végig fent voltam az éjszaka.
Mire elérkeztünk a rendőrségre, totálisan kimerült voltam.
Előző nap még azt hittem, ez életem legnehezebb órái. Nagyon hamar kiderült hogy nem.
Elkövetkezett a tanúvallomás jegyzőkönyvelési ideje.
Felkísértek egy irodába kettőnket. Két tiszt társaságában kezdődött meg a kihallgatás.
Harapófogóval kellett minden egyes szót kihúzniuk belőlem. Biztosítottak róla hogy semmi bántódásom nem fog esni apám által. Próbáljak meg összeszedetten válaszolni a kérdésekre.
Kezdjek el mesélni, különben nem tudnak segíteni nekem. Néha megrémítettek, olykor barátságosak voltak.
Nem voltam képes minden elmondani, de eleget hallottak hogy aznapra békén hagyjanak.
Sikerült megtudni, hogy nem egyszeri esetről volt szó, és igen fiatalon kezdődött az első alkalom.
Ekkor azt mondták elindítják az eljárást, és lesz egy következő kihallgatás.
Előtte találkoznom kell egy igazságügyi pszichológussal, és beszélnem vele.


Fogalmam se volt róla hogy milyen egy intézet. Illetve, egy átmeneti otthonban hogyan folynak a dolgok.
Azt hittem a nehezén már túl vagyok de ezután jöttek az igazán kemény események.
Mint kiderült az ilyen helyekre helyezik el azokat a gyerekeket, akik valamilyen okból kifolyólag elszakadnak a szüleiktől. Azok is itt kapnak helyet, akik elszöknek valamilyen más zárt intézetből, és elkapják őket. Ezután egy két napon belül elszállítják őket hivatalos helyükre.
Nekem addig kellett itt maradnom, még a gyámhatóság ki nem rendel nekem egy ideiglenes felügyelőt, és be nem költözhetek az intézményébe.
Akkor még nem gondoltam volna, hogy fél évet kell lehúznom egy pokoli helyen.
Megérkezésem napján szinte az egész létesítmény üres volt. Az épület két szintből állt.
Az alsó szinten voltak a nagyobb korú gyerekek. Ide csak fiúkat hoztak. A felső emeleten a 10 év alatti kicsik voltak vegyesen.
Az ablakokon mindenhol rács, illetve kulcsra zárt ajtók. Nekem inkább a börtön jutott eszembe az egészből, és nem is tévedtem olyan nagyot.
Az alsó szintet képviselő lakók nyári táborban voltak, ezért volt kihalt az egész.
Csupán egy két kritikus utcáról összeszedett gyerekkel találkoztam az első pár napban.
két portás dolgozott dolgozott felváltva. Ha jellemezni akarnám őket, inkább valami leszerelt katonáknak tűntek számomra. Kétméteres kigyúrt kopasz volt mind a kettő, akikkel még véletlenül se akarnál összetűzésbe kerülni.
Ezenkívül két nevelő volt még napközben, és egy éjszaka. A felső szinten csupán 1-1.
Hamar rájöttem jobb ha magamra csukom az ajtót és ki se jövök onnan ha behoznak valakit. Általában bedrogozott agresszív egyedeket zsuppoltak be a rendőrök, akik kiszámíthatatlanok voltak.
Mivel krízises voltam, kimenőm se volt egyetlen pillanatra se. Az első pár napot olvasással, zenehallgatással, és alvással töltöttem.
Mivel nem csináltam semmi balhét, nem nagyon foglalkoztak velem.

A bentlakók táborozásának végén jelent meg egy középkorú, magas, csinos, vékony mély kék szemű nő.
A divat-magazinok oldalára is eltudtam volna képzelni őt. Őt küldte ki a rendőrség, mint igazságügyi pszichológus.
Sohasem fogom elfelejteni azt ahogy rám nézett. Ezután ismét kérdések halmaza fogadott. El kellett mesélnem az üggyel kapcsolatban mindent részletesen. Teszteket kellett kitöltenem, mutatott nekem képeket. Elemeznem kellett őket, majd leírni az érzéseimet.
Az egészből ismét sírás lett a vége, majd szótlanság. Végül órákig tartó kínzásom lezárult.
Épp hogy össze tudtam magam szedni mentálisan pár nap alatt, erre ismét összetörve jöttem ki a szobából.

Ezután nemsokkal megérkezett a többi hosszútávú bentlakó is.
Az elkövetkezendő hetek eléggé durvák voltak. Mint kiderült az ittlévők egyike se egy ártalmatlan sorstárs.
Az első héten sikerült több csúnya kék zöld foltot is szereznem, és egy beütött vérző orral is gazdagodtam.
Bármiért képesek voltak az emberek egymásnak esni, és érték se nagyon lehetett nálad, mert rögtön elszedték.
Esténként az ágytartóba raktam minden ruhámat, és a cipőmet, különben másnapra hűlt helye volt.
Volt beavató verekedés is, amikor mindenki körbeáll titeket a helyi kemény fiúval, és a szart is kiverik belőled.
A nevelők is elég hamar rájöttek, hogy nem vagyok egy odavaló típus.
Nem nagyon verekedtem, és nem igazán érdekeltek mások.
Mivel igen primitív volt a hierarchia, hamar megtaláltam a módját annak hogy elkerüljenek. A kaja igen nagy érték volt, és mivel akkoriban a sok stressz, ért, sohase volt étvágyam. Reggel szinte sohase voltam éhes, így mindig megkérdeztem azokat, akiknek volt szavuk bent, hogy kérik e. Egy idő után jó fejnek könyveltek el, és ha valaki verekedni akart, leállították.
Ez idő alatt elég sok mindent láttam. Néha teljesen beállva durva verekedéseket rendeztek, ahol háromszorosára ütötték egymás fejét. Voltak akik tüzet raktak a szoba közepén.
Egyesek tomboltak amikor behozták őket, és nekiakartak menni még a hegyomlásnyi portásnak is.
Az éjszakák hihetetlen zajosak voltak, mindig volt valami balhé.
Mivel másoknak volt kimenőjük, napközbe nem sokan maradtak bent. Ilyenkor sokkal nyugodtabb volt minden.
Egy embernek viszont nagyon szúrtam a szemét, bármennyire is próbáltam őt elkerülni.
Ebből az lett, hogy egy szép estén szétszívva megjelent a szobámba, és ismét egy ringbe találtam magam.
Azt mondta ha szólok bárkinek is megöl, de ha akartam se tudtam volna elrejteni a dolgot.
Szép foltokkal gazdagodtam megint.
Ez idő alatt csupán az járt a fejemben, már csak az áthelyezésemig kell túlélnem és akkor végre minden rendben lesz.
Ezután döntöttek úgy, hogy nem maradhatok az alsó szinten. Kivételesen felköltözhettem az emeletre ahol egy saját szobát kaptam.
Se lakótárs, se őrültek, csak én egyedül egymagam.
Erre volt szükségem. Nap közben segítettem a nevelőknek ellátni a kicsiket, játszottam velük, beszélgettünk. Rájöttem, hogy vannak még rajtam kívül sokkal szörnyebb sorsok is.
Különböző okok miatt vagy elvették a szülőktől őket, vagy maguk adták be ide.
Olyan lelkek, akik nem ártottak soha senkinek, de az élet máris cserbenhagyta őket.
Ezután többnyire zavartalanul töltöttem a hétköznapjaimat.
Mivel a felkerülésemmel elástam magamat a lenti emberek között, vadásztak rám. De ez engem mit sem érdekelt.
Megkaptam a papírt, hogy felfüggesztették apám gyámhatóságát, és átkerült az intézethez. Ezután kaptam egy dátumot miszerint tárgyalást kell lefolytatni az elhelyezésemmel kapcsolatban, ahol kijelölnek számomra egy nevelőotthont.
Az elhelyezési procedúra igen hosszadalmas folyamat volt az esetemben. Ha jól emlékszem több mint fél évet töltöttem ezen a helyen.

Mivel ezután kaptam kimenőt is, minden percét kihasználtam.
Szerettek a nevelők, így volt hogy már reggel 6-ra megkaptam a papirosomba a pecsétet, míg a lent lévőknek csak 8-9 óra körül lehetett kiadni.
Minden nap visszajöttem, szóval nem érdekelte őket meddig maradok.
Ha este 6 órára megérkeztem minden rendben volt. Ezt az időt többnyire a barátnőméknél töltöttem.
Nyár volt, semmi suli, csak a szabadság. Pár hónap alatt megismertem az egész pesti részt, és jól éreztem magam.
Ez az időszak kárpótolt a közelmúlt nehézségeivel szembe mind. Életembe először éreztem szabad embernek magam. Habár nyomasztó volt a lakóhelyem, sokkal könnyebben vészeltem át ezt az időszakot, mint eddig bármit.
A nevelők se tudtak semmiről velem kapcsolatban, csupán a bántalmazásról. Mélyebben nem mentem bele soha senkivel a dologba egy esetet kivéve.

Újabb tárgyalásra került sor, és az egyik idősebb gondozó kísért el engem. Kimondottan Einstein jutott a kinézetéről mindig az eszembe. Kedveltem, sokat sakkoztunk napközben, ha ő volt az ügyeletes.
Ekkor már a fővárosi rendőrkapitányság vette kezébe az ügyet. Nem nagyon emlékszek sok mindenre ezekből a kihallgatásokból. Ezenkívül még 2x kellett eljönnöm ide, és igen nagy trauma volt az összes.
Elmondták, hogy kihallgatták apámat, és lefoglalták a számítógépét. Ennek a tárolóján, elég sok homoszexuális pornóvideót találtak.
Az igazságügyi pszichológussal való beszélgetésem nem volt valami meggyőző, és bizonyítékok hiányában igen kevés dolog van a kezükben.
Ismét el kellett mondanom dolgokat, hogy miként emlékszek rájuk, tudok-e elmesélni egy konkrét esetet.
Apám folyton azt mondta nem beszélhetek erről senkinek. És én így is tettem. Hihetetlenül féltem tőle. Menekülni szerettem volna, de fogalmam se volt róla mit tegyek. Befordulásom, és mély depresszióm alapjai ebből gyökereznek. Még 14 éves koromban volt egy szökési kísérletem, ami nem valósult meg. Akkor még túl fiatal voltam, hogy bármit is tegyek, bárkihez forduljak segítségért
Nem mertem beszélni senkivel a dologról.
Ekkor kezdtem el ellenállni, és megmondani neki, ne merjen még egyszer hozzám nyúlni.
Itt jött a bekeményítés, a fizikális bántalmazás. Egyáltalán nem bántam ha megvert, azt még túl lehet élni valahogy.
Egyre keményebben fogott, próbált elzárni teljesen a külvilágtól. Amikor barátnőm lett az se tetszett neki. Megpróbált szétválasztani minket, nem találkozhattam vele.
Ekkor már csak fizikális bántalmazások voltak. Inkább dacoltam, és eltűrtem a pofonokat, minthogy megint olyan módon megalázzon.
Maga a nevelőm ott szembesült először az én valódi dolgaimmal. Teljes némaságban, és döbbenten hallgatta végig az egészet. Még kifele menet se tudott nagyon szólni egy szót se.
Aztán vidítás képen meghívott egy hatalmas szelet sütire. Sose örültem még ennyire édességnek. Azt mondta nem fog kérdezősködni ezzel kapcsolatban, látta így is mennyit szenvedtem bent az irodába.
A visszaúton elkezdett nekem mesélni, mindenféle átlagos dologról, ami kicsit elterelte a gondolataimat és megnyugtatott.


Új otthon


Eléggé sok kínzó pillanatom volt még ezután.
Talán már nem is emlékszek az összesre, és egy kettő, teljesen összekutyulódott a fejemben.
Volt egy elhelyezési tárgyalásom, amin apám is ott volt. Fogalmam sincs itt mi történt már. Közvetlen módon vele nem beszéltem egyáltalán. Sokáig húzódott az egész, végül ősszel hivatalosan is kiköltözhettem fantasztikus lakhelyemről Dabasra.
Hogy miért raktak ilyen messzire az akkori iskolámtól nem tudom.
Amik ott történtek, külön fejezet lenne az életemben, nincs is kedvem jobban kifejteni az egészet.
Elkezdtem ingázni. Napi 3 órát töltöttem utazással folyamatosan.
Egy fokkal volt barátibb a légkőr, de sok minden nem változott.
Egy idő után csupán aludni jártam be, mert kötelező volt.
Próbáltam minden egyes percet távol tölteni amennyire lehetséges.

2 főbb momentum volt még ekkoriban.
Megtörtént a szembesítési tárgyalás.
Mióta elmentem otthonról, most először kellett interakcióba bonyolódnom az apámmal, szemernyit se kellemes környezetben.
Mivel az én szavam állt az övével szemben, és én egyáltalán nem álltam a beszéd helyzeti magaslataiban, megtorpanni látszottak a dolgok.
Ugyanazokat a dolgokat ismételgették, én pedig szintúgy.
Végül teljesen szétestem. Megkérdezték, szeretném e, hogy tovább folytatódjon a nyomozás, és én elvetettem a dolgot. Nem érdekelt, mi lesz apámmal, nem szerettem volna semmit se, csak hogy békén hagyjanak, és soha többet ne kelljen még egy kihallgatásra elmennem.
Így hát befejeződött az ügy, és én örültem neki. Pokolra kívántam az egészet. Csak az érdekelt hogy szabaduljak mindentől.


A másik főbb motívum az volt, mikor anyám megkeresett.
Elmondta hogy eddig azért nem lépett kapcsolatba velem, mert félt apámtól, és nem mert közelíteni. Röviden szólva hittem neki. Rábeszélt, hogy szeretne egy találkozót velem személyesen. Teljesen beleéltem magam. Úgy gondoltam, az eddigi kapcsolatunkat, talán csak apám mérgezte meg, és adhatok számára egy esélyt. Bár féltem, hogy ez is csak hitegetés lesz, mint a többi. (Kisebb koromba volt, hogy megjelent egyszer-egyszer az utcán mikor tartottam hazafelé, és megígért számomra mindent.)
Elérkezett a nagy nap, és én teljesen izgatott voltam.
És csak vártam, vártam, vártam. Végül délután lett, aztán este.
Nem történt semmi. Talán akkor vetettem véget legbelül minden családi kapcsolatomnak.
Tudtam csak magamra számíthatok, másokra támaszkodni nem lehet.
Ezután még egy ideig vergődtem, és megpróbáltam összeszedni magamat. Tudtam, nem leszek képes még éveket kihúzni ebben a környezetben.
Munkát kerestem, és hamarosan találtam is egy kezdetleges állást.
Kezdett biztos talaj lenni a lábaim alatt.

Habár talpra álltam, bizonyos tekintetben ez volt életem egyik legsötétebb időszaka. Egyáltalán nem voltam lelkileg rosszul, sőt kifejezetten jól éreztem magam. Teli voltam energiával. A probléma csupán az volt, hogy ez mind a belső sötétségemből fakadt. A haragomat, és a dühömet használtam fel céljaim elérésének érdekében.
Arra gondoltam, bárki nélkül képes vagyok boldogulni, és ezt be is bizonyítom.
A munkahelyem, és az otthon oda vissza 6 óra utazást jelentett.
Semmi se érdekelt. Örültem magamnak.
Végül 18 éves korom előtt sikerült kikeverednem az állam fennhatósága alól.
Hogy ez miként történhetett, arról is külön bekezdéseket lehetne írni, de azt hiszem a fontosabb dolgokat már elmeséltem.


Lassan 8 éve hogy elindultam otthonról.
Eléggé kalandos volt ezután az életem, de nem bántam meg.
Nagyon sok érzést éltem át, sok emberrel találkoztam.
Ami bántó, az talán a saját tökéletlenségem.
Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egyszer lesz egy munkám, egy saját zugom, ahova elhúzódhatok a világ elől. Több talán nem is kéne a boldogsághoz.
Aztán most hogy itt vagyok, megvalósítva mindezt, gondolkodóba esek.
Megszabadulva mások fogságából, a sajátomba zuhantam.
Tudom jól, hogy óriási károkat okozott ez bennem.
Szociális képességeim teljesen leredukálódtak. Hiába próbálom, képtelen vagyok élvezni mások társaságát.
Tömegben folyton szorongok, rosszul érzem magam. Nem tudok beszélni önmagamról senkinek jóformán.
Olyan ez, mintha köztem, és a világ közt, egy hatalmas fal tornyosulna, amit képtelen vagyok átmászni.
Úgy érzem elhidegülnek tőlem az emberek, mert nem tudom kimutatni az érzelmeimet, és ez megrémíti őket.
Hirtelen helyzetekben nem tudom, mit mondjak, hogyan viselkedjek.
Néha elgondolkodok azon is, vajon az adott helyzetben éppen milyen érzelmet kéne mutatnom mások felé. Együtt érezzek, megnyugtassam, vagy próbáljak meg valami tanács félét megfogalmazni? Végül mély hallgatások lesznek belőle, én pedig ott állok bután, és tétlen.


Olykor megkérdezik hogy jól vagyok-e? Erre én mindig mosolyogva azt válaszolom hogy persze. Az egyik legfontosabb dolog amit megtanultam rövid életem alatt, hogy senki se szereti hallani a panaszáradatokat, és valahogy én is szánalmasnak tartom ezt, magammal kapcsolatban. Persze szívesen meghallgatok másokat, hisz tudom számukra ez megkönnyebbülés. Mindig is jobban érdekelt, milyen gondolatok keringenek különböző fejekben, hisz az enyéim már eléggé unalmasak. Ráadásul addig se kell koncentrálnom önmagamra.
De vajon mi is az igazság az én fejemben.
Nagy őszinteséggel azt kell hogy mondjam pocsékul vagyok.
Persze vannak jobb pillanatok, és tudom nálam léteznek százszor mélyebb szakadékban lévő sorsok. Egyfajta morbid keserűség érződik minden egyes lélegzetvételem felett. Úgy érzem napról napra jobban gyötör a külvilág, és hiába próbálok tenni ellene, folyton zátonyra futok.
Átkozom az összes pillanatot, melyet boldogság helyett szomorúsággal töltök. Percekké állnak össze, melyből napok lesznek, hónapok, legvégül évek. Aztán ott áll az ember kiüresedve, morfondírozva azon, vajon volt e értelme eljutni odáig ahol éppen most van.

Félek hiába megyek elvakultan előre, nem vár az utamon semmi. Akkor vajon mire is volt jó ez az egész?



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159429