Sóvárgás
Rokkámon sodorj aranyfonalat óh, Remény,
s tán éltem gyönge szálát
nem hasítja már a végzet
– rongyom épp elég viseltes –
mind a gúnyát, mit rám öltött a sors,
megszolgáltam, úgy foltozom mindmáig,
selyemszálon mégsem pendül lelkem,
ott táncra kélne már s csak sóvárog
messze tűnő csillagodért,
melynek halovány fényéből
egyszer talán új ruhámba sző
aranyszálat a végtelen…