Tollas: Életút szerpentinekkel 4 (memoár)
Megjelent:
Témakör: Ezek vagyunk



Életút szerpentinekkel 4



Második kanyar

Zilah

Abban az időben kedves, csöndes magyar kisváros volt. Már 1222-ből feljegyzések vannak róla. A hírneves, református Wesselényi kollégium 1646-től nevel értelmiségieket a városnak és környékének. Most, amikor én zilahi diák lettem, már ezen a néven nem ismerték, az 1945-ös államosítással 2-es számú Középiskola lett, de a régi hagyományokat, kollégiumi szokásokat még ezután is sokáig megőrizte.
1949 őszén ebben az iskolában kezdtem a tanévet. Otthonról nem tudtam bejárni a városba, így ebben az iskolai évben nővérem adott nekem szállást, tőlük jártam be az iskolába. Hatodik osztályos koromban aztán felvettek a bentlakásba, s ott ismertem meg a régi kollégiumi szokásokat. Az öreg diákok már különböző előnyöket élveztek. Mi, a kisebb diákok, akiknek fika volt a nevünk, ki kellett szolgálnunk őket. Este, a szilencium után sorba állítottak, énekszóval kellett levonulnunk a szobájukba, tüzet raktunk, takarítottunk, s csak azután húzódhattunk vissza a mi szobánkba az esti programunkra. A bentlakás önellátó volt. Ez azt jelentette, hogy az őszi iskolakezdéskor ágyat, ágyneműt és különböző terményeket kellett vinnünk magunkkal.
Ez az év eléggé csöndesen telt. Egyetlen érdemleges esemény az volt, hogy matematikából tanárom visszarendelt pótvizsgára puskázás miatt. A pótvizsgám jól sikerült, így hetedik osztályos lettem.
Különben tanáraim kezdtek megismerni, felfedezték bennem a hajlamot a tanulás iránt. Osztályfőnököm, néhai Fábián Béla volt az iskola könyvtárosa, s úgy gondolta, legtöbbet azzal segít nekem, ha bejáratot biztosít a könyvtárba. Ő irányította figyelmemet és érdeklődésemet a könyvek iránt. Így találkoztam először a könyvekkel, s be is vettem magam abba a várba, amelyet az iskola könyvtára jelentett.
Ebben az esztendőben aztán már több jelentős esemény következett az iskola életében és az enyémben is. Jó származásom miatt felvettek a KISZ-be, és azután már nem is tudtam elkerülni, hogy ne kaptam volna feladatokat KISZ-től. Iskola- és osztálytársaim ezért ki is közösítettek, távol tartották tőlem magukat, magányos lettem. Egyedül Szabó László kollégám táplált baráti érzést irányomba, s ezt a barátságot meg is őriztük az ő korán bekövetkezett haláláig. Egy érettségi találkozónkon aztán elmondhattam volt osztálytársaimnak – József Attila szavait kicsit átírva -, hogy kommunistának tartottatok, pedig csak szegény voltam. Származásom miatt a későbbiekben még nagyon sok kellemetlenségem volt.
1953-ban Bukarestben rendezték a Világifjúsági Találkozót. Azzal biztatgattak, hogy én is a küldöttség tagja leszek, ám végül is nem lettem, hogy miért, azt a mai napig sem tudom.
Az egyik tavaszi hónapnak – s az egész évnek – legkiemelkedőbb eseménye volt, hogy nagy múltú iskolánk felvehette volt kitűnő tanulójának, Ady Endrének a nevét. 1962-ig - amikor a román líceum erőszakkal bevonult az épületbe, s azóta csak egy-egy magyar osztály engedtetik meg - így ismerték az iskolát: Ady Endre Középiskola. A rendezvény díszvendége Szentimrei Jenő költő volt. Személyében láttam életemben az első élő költőt. S mivel már magam is próbálkoztam az írással, nekem is nagyon értékes volt ez a találkozás. A későbbiekben Hervay Gizellától hallottam még a verselés műhelytitkairól.
Eltelt ez a nyár is. A nyolcadik osztály már középiskolai szintet jelentett. Felvételizni nem kellett, úgyhogy minden megpróbáltatás nélkül kezdhettük el középiskolai tanulmányainkat. A X. osztály végén pedig leérettségiztünk.
Tanáraink nagyobbrészt ugyanazok maradtak, mint akik az előző években foglalkoztak velünk. Néhány új osztálytársat kaptunk, akik a környező helységekből érkeztek.
Bár már korábbi az irodalmi érdeklődésem, az irodalmat, az irodalmi műveket olvasni, érteni, értékelni itt, Orosz György magyartanáromtól örököltem. Az ő irányításával felvételiztem később a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsész Karának magyar irodalom szakára.
A bentlakás miatt nagyon sok kellemetlenségem volt, mert kisütötték a hatalmasok, hogy a kevés földön gazdálkodó szegényparaszt édesapámnak igen nagy a jövedelme, s ezért nem kaphatok helyet a bentlakásban. Egyik nap bevettek, másik nap kirúgtak. S ez így ment három éven keresztül. Ha nagyobb nővérem nem vett volna magához, amikor menesztettek, nem tudtam volna befejezni tanulmányaimat. Hogy nem így történt, azért mind a mai napig nővéremnek tartozom hálával.
A kollégiumi életnek most már mi lettünk a kegyeltjei. Mi irányítottuk a szilenciumi tevékenységet (csöndes foglalkozás: tanulás), ellenőriztük a reggeli tevékenységek menetét. Közülünk került ki az apparitor (altiszt, jelentődiák). Vezette, irányította, ellenőrizte az egész napi programot. Legelőnyösebb kiváltsága az volt, hogy már a reggeliztetés előtt magának előkészíthette a legfinomabb falatokat.
A zilahi éveket az érettségi bankett zárta. Az esti vacsorán, mulatságon részt vett két nővérem és a bátyám, aki jelenlétével helyre állított egy olyan szerelmi kapcsolatot, amelynek néhány hónapja lett vége. Osztálytárs-szerelmem hátat fordított nekem, s egy másik osztálytárssal vigasztalta magát. Sanyi bátyám összehozott bennünket egy táncra,
s a haza induló autóbuszhoz már együtt sétáltunk ki. És ennyi volt. Már egyetemi hallgató voltam, amikor ő szervezett meg egy találkát, jelezve ezzel azt, hogy el tudná képzelni a további összetartozásunkat. Még pénzzel is támogatott, amiből téli kabátot vettem, és még mind a mai napig adósa vagyok kétszáz lejjel az akkori pénzben.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159227