Nagygyörgy Erzsébet: Szerelmi (v)iszonyok (2) (novella)
Megjelent:
Témakör: Sajgó lélek



Szerelmi (v)iszonyok (2)

Kovácsné Cirok Andrea a híd díszes korlátján állt egy ideje.
Nem tűnt úgy, mintha gondolkodott volna eközben, de belül pörögtek a gondolatai.
Főleg azon merengett, hogy hiányzik majd valakinek, ha megteszi, amire készül?
Talán a macskájának igen, de a két tetű férfinak, akiknek nagy részben köszönheti az egész cirkuszt, azoknak bizonyosan nem fog.
Távolba révedő tekintetét talán csak Isten és az angyalai láthatták.
Lenézett a gyorsfolyású folyóra, kicsit megingott közben, az ember már szinte odakapna, hogy nehogy leessen, de valójában minden hiába, hiszen épp leugorni készült.
Nagyon úgy tűnt, hogy ebben senki nem akadályozhatja meg.
Az idő szinte megállni látszott, mondhatnám, hogy a levelek sem mozdultak, de így a karácsonyi ünnepek környékén már egy levél sem volt a fákon, még mutatóban sem.
Eközben, a híd túloldalán, Mika Kozlovszkij kezében megremegett a Nikon, amikor a gép keresőjét ráirányította, mintegy véletlenül a híd egy részletére.
A folyó homályba veszett, de a mélység ásító szája még így is aggodalomra adott okot, főleg annak, aki kívülről nézte a fölöttébb furcsa, groteszk jelenetet.
A férfi egy pillanatra megborzongott, a szíve extrázni kezdett, amikor felfogta mit is lát. Csak közhelyek jutottak hirtelen eszébe, hogy az élet túl rövid, meg hogy karácsony közeleg, de ez a nő épp elvágni készül az életfonalát.
Mika azon kapta magát, hogy az ismeretlen nő felé tart.
De mi van, ha addigra leugrik, mire odaér? Ezen morfondírozott, idegesen beletúrt szőkés sörényébe, de továbbra is abba az irányba haladt, valami vonzotta a nő felé.
Segíteni akart a szerencsétlenen, de ebben a pillanatban nem tudta mit tesz, vagy tehet érte.
Úgy döntött, nem rögtön szólítja meg, csak úgy tesz, mintha amúgy is arrafelé akadt volna dolga.
Mielőtt odaért, tüzetesebben szemügyre vette a nőt.
Semmi kirívót, extrémet nem talált az öltözékén, kinézetén, egyszerű kis fekete koktélruha libegett testén, a híd korlátja körül gerjedt szélben.
A haja sem volt extravagáns, mondjuk lila, mert divat.
Természetes szőke hajkorona övezte körbe lágy vonásait.
De a szemei gyötrődésről árulkodtak, semmi könny vagy egyéb giccses drámaiságrészlet nem árulkodott arról, hogy mi zajlik benne.
Furcsa kontrasztot adott a nő a korláton, meg a karácsonyi fényárban úszó híd látképe.
Ekkor a férfi egy hirtelen ötlettől vezérelve fölkapaszkodott a nő mellé, és már ketten álltak a hídkorláton.
A nő meglepetésében ránézett Mikára, meg is billent újfent egy kissé, de a férfi időben elkapta a kezét. A nő hirtelen megszólalt.
- De maga meg mit csinál?
- Én, semmit, csak állok itt, mint ön. - Vagy nem szabad? - Kérdezte a férfi.
Még jó, hogy senki nem jár erre épp. - Gondolta magában a férfi, még közbelépnének ostoba módon. - Nem, azt nem engedheti, addig nem megy el innen, míg nem talál valamit ki.
- De, szabad. - Hebegte meglepetten Andrea.
Nem tudom, hogy a meglepettségtől, avagy valami mástól, de kezdett visszatérni a rendes színe az arcának, előtte igencsak sápadt volt a nő arcbőre.
De mégis, mit akar itt? - Minek mászott fel?
- Hát, úgy döntöttem, én is leugrom. - Közölte semleges arccal a férfi.
- Jesszusom, maga nincs ki négysarokra, az tuti. - Maga is ennyire elkeseredett?
- Igen, mondta a férfi. - Miért, én nem lehetek végletekig elkeseredve, mint maga?
- De. - Mondta, - nem túl meggyőzően a nő.
A nő ránézett, már-már sajnálattal a férfira, és megkérdezte.
- Elmondja, hogy mi vinné rá a dologra?
- Majd, ha maga is elmondja, akkor én is, szögezte le a férfi. Közben kissé elfordította a fejét, hogy a nő ne lássa a halvány kis mosolyt a szája szegletében.
- Hát legyen. - Mondta a nő, és nagy sóhajjal beszélni kezdett.
Elejében kissé vontatottan, de végül belejött, és elmesélte megcsalásának történetét, volt férje gazságait kidomborítva a történetből. Majd a második férfi árulása következett, ami friss történet volt, közben el is sírta magát, ahogy mesélte.
- A volt barátom is ma hagyott cserben, épp szórakozni akartunk volna menni, de ő telefonon keresztül szakított, minden ok nélkül velem. - Milyen ember az ilyen?
- Lehelte ki a fájó szavakat a nő a téli éjbe.
A hirtelen beálló csenddel a férfi nem tudott mit kezdeni, mondani semmi értelmeset sem tudott, így hát inkább hallgatott.
Köröttük, mintegy végszóra elkezdett nagy pelyhekben esni a hó, idén először mutatta meg magát a tél igazán.
Ránézett a nőre, és ámulva látta, hogy a hajába számtalan csillogó hó-csipke akadt bele, varázslatos látvány volt, a helyzetüket leszámítva.
De vissza kellett térnie a valóságba, mert még dolga volt itt.
Mika kigondolt egy ravasz ötletet közben, hogyan oldódhatna meg ez a feszült helyzet.
- Jaj, bevallom tériszonyom van. - Szólt a nőhöz sápadtan a férfi. - Mindig ez van, ha magos helyeken járok. Azt mondták, kinövöm, de nem úgy lett.
- Még jó, hogy megfogtam a kezét, mert már leestem volna bizonyosan.
- Még ez a vacak gép is húz lefelé, olyan súlya van. - Bökött a férfi a Nikonra, ami a nyakában lógott hanyagul.
- Nem mindegy, úgyis ugrani akart, nem? - Kérdezett rá a nő.
- De már meggondoltam magam, hiszen a macskám otthon vár rám, mi lenne vele nélkülem?
- Konzervet venni indultam, csak a híd olyan fotóra való látványt nyújtott, hogy előkaptam a gépemet, kattintgatni.
- Jaj! – Tényleg, nekem is otthon ül a macsekom, biztosan ideges már, hogy nem megyek haza. - Miket csinálok én? - Felelőtlen vagyok. - Jelentette ki a nő rezignált hangon.
- Tudja mit, segítsen lejutnom innen, meghálálom. - Mondta segélykérő hangsúllyal a férfi. - Még nem most akarok meghalni, de maga sem, nem igaz? - Gyerünk haza, várnak a cicák.
Kovácsné Cirok Andrea úgy érezte, segítenie kell a kétségbeesett férfin.
Tudta, emberélet foroghat kockán, ha nem tesz valamit. Így hát fogta magát és leugrott a hídkorlátról, lerántotta magához a férfit is.
A férfi Andrea mellé lépett, mélyen egymás szemébe néztek.
A tél még mindig kellemes díszletet szolgáltatott számukra, mert a hó szakadatlan esett.
- Aztán hogy hívják azt a férfit, akit éppen megmentettem? - Szabad tudnom? - Kérdezte a nő kacéran.
- Szabad tudni, mondta a férfi.
- Mika Kozlovszij vagyok, tisztelettel. Meg is hajolt közben, ahogy egy úriemberhez illik.
- Én Andrea vagyok, a többi szó már elévült, ami a nevemet illeti, kuncogott Andrea.
Mika még mindig a nő kezét szorongatta, úgy átszott, el sem engedi többé.
Fel sem tűnt nekik, hogy közben távolodni kezdtek a szörnyű emlékű helyszíntől, cseverészve a férfi lakása felé haladtak.
Így lett végül a halni vágyó nő egy fiatal élet megmentője. Hiszen Mika nem is volt tériszonyos, csak kitalálta.

Vége



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/159146