Öntükörképzavar (2)
Tükröm öntelt csalódása lettem,
ismerős álarcom idegen szerepben,
kémtükör szemein kialvatlan álom,
bénultan bámulom önimádó bábom.
Üvegcsepp tengeren torz tükörkép-zavar,
Tébolygó árbócon, szélcsend és szélvihar
harcában hasadó vitorlám ordítja;
tükörkép lettem vagy inverze fordítva?
Befordult világunk egy komfortzóna-börtön,
virtuális nyugalmán nem tör át az ösztön,
elménknek túszaként a sors fura fintora
önmagunk imádni
- kórisme: Stockholm-szindróma
A régvolt barátok kihalt utcákba temetve,
megkopott utcatáblánk neve el lett felejtve.
Egymás emlékei mélyén még gyermekként élünk,
mégsem talál vissza már eltorzuló önképünk.
Véges időnk képletével rejti el a végtelen
jelenkorom dilemmáját, Isten él, vagy képzelem?
Tükrünk végső igazsága fénysebesen ránk zuhan,
csak a végtelenben érhet össze nyolcmilliárd párhuzam.
Tükörjég rianó felszíne az élet,
maga alá sodor minden múló emléket.
Ahol a boldogság szikrája tüzet is gyújt,
megolvad a jég, és mindent elnyel a múlt.