Vörös és holt
A lenyugvó nap
vére festi a tengert,
a nyugágyon
elfelejtett gondolat.
Parti magány
ül egy kereszten.
A megváltottak hada
égbe ment már,
némán bólogat.
Mezítelenek a
kidőlt, szürke oszlopok,
a felhőkből árnyak lógnak,
idelenn csend –
és üszkös otthonok.
Itt fekszem a parton,
de nem alhatom nélküled.
A szívedbe ásd be testem,
és fordítsd felém fejed!
Lassan felszáradnak a hullámok,
a tenger vörös és holt,
az ittmaradtak némán néznek –
ez az utolsó háború volt.