Nincs tovább érzés…
Ezernyi csillag fénylik,
ragyog fenn az égen,
ezernyi kérdés csüng
ezernyi falevélen
lelkem sárgásbarna,
szomorú őszi fáján.
Idén korábban jött,
s már zúzmarát lehel
lelkemre belül az ősz.
Hozzád bújnak a gondolataim...
Vacogva kuporognak agyamban,
mint éhező árva gyermekek,
csak egyet vágynak, kívánnak,
forrón ölelő, gyengéd karokat,
rózsaszín buborék gyermekálmokat.
Bárcsak itt lennél...
S nem csak magam fejtegetném,
hogy vajon te is érzed-e lelkemben
rezdülő lelkedet...
Te is érzed-e bőrömön nyugodni még
a két kezed...
S érzed e az ajkam, az ajkadon égni?
Tudsz-e nélkülem élni, könnyedén?
Félni? Nevetni?
Tudsz-e valakit így, ennyire szeretni?
Tudsz-e sírni értem?
S akarsz-e könnyet ejteni?
S akarod-e titkon,
a nevemet hallani?
S akarod-e, hogy
testem melegítsen?
Ezernyi kérdés...
Ezernyi nincsen...
Nincs tovább érzés...
Elfelejtettél, mint az emberek,
akik könnyedén felednek, elejtett könnyeket...