Neogrády Antal: A Vörös domb legendája (5.) (ballada)
Megjelent:
Témakör: Kaland



A Vörös domb legendája (5.)

5.

Huszt várától Bereznáig
Nem nagy az út, de az erdő,
Akár fenn a havasokban,
Embervesztő nagyra megnő.

Sok az árnya, sok a vadja,
Sok titka van, sok meséje,
Egyik hiszi, más tagadja,
Mi lakik a belsejébe.

Szép Ilonka már megérett,
De az erdőt ő is féli,
Szigorúan lenn az úton
Csalámbozik, megígéri.

Megígéri Kond - a várnagy
Esküvéssel, hogy vigyázza,
Bajnak, búnak, szenvedésnek,
Épp elég Ilonka gyásza.

Esküvéssel, hogy vigyázza,
Ámde koslat nyakra-főre,
Lépten-nyomon utalást tesz…
Egy közelgő esküvőre.

Bereznától mély az erdő,
Félelmetes, és nem túlzok,
Rikoltoznak és hörögnek
Vadmacskák, medvék, hiúzok.

Ariadné fonalának
Itt leled meg földi mását,
Csak követned kell a széles
Nagy Ág hömpölygő folyását.

Artakin is így követte,
Kitartóan tartva délre,
Nehogy fenn a havasokban
Kelljen meghúzódni télre.

Isten útja, vagy véletlen,
Hogy a percben jára ottan,
Mikor szörnyű jajkiáltást
Hall a mélyből szaggatottan.

Lánysikolyra medve bődül,
Vászon posztó hasad széjjel,
Vészt jósol az erdő mélye,
Sűrű, sötét, mint az éjjel.

Törne át a málnabokron,
Ahonnan a hangot hallja,
Kardcsapással, ordítással
A vadat magára csalja.

Jön a medve át a bokron,
Másfél embert is kitéve,
Szája tátva szemfogában,
Ing darabja van kitépve.

A fiú a balkezével,
Mint a gondos jó seborvos,
Rátapint egy bordaközre,
Ami zsírt, és húst se hordoz.

Handzsárját egy gyors döféssel
Belelöki pont a szívbe,
Hogy a medve piros vére
Kispriccel hatalmas ívbe.

S megy sietve a leányhoz,
Szántva véres hordalékban,
Ki mint holt leánykökörcsin
Fekszik sápadt, elaléltan.

Tiszta vízzel fellocsolja,
Itatja bölcsős kezébül,
Ám Ilonka panaszolja,
Lába reszket, feje szédül.

Már a nap is lemenőben,
Mikor Huszt alá beérnek,
Az emberek itt is, ott is
Medvekalandról mesélnek.



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158631