Az éj csendje

Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.
Lassan vánszorog az idő,
csak az agyam mutatója
halad a végtelennek tűnő
éjben, jó lenne hallani
a madarak dalát,
- ó, csak a reggel jönne már!