Ad abszurdum
Fekete angyal suhan fölöttünk,
kivont kardjára tűzve az idő,
végtelennek álmodott örömünk
vércseppekben széthulló miliő.
A fecskék fészkében denevérek,
Picasso zöldre fest egy hallgatást,
cinkos mosolyomba rejtenélek,
de Vénuszon keresel vadcsapást.
Sarud foszlott, társaid csillagok,
a Hold és Föld között bolyongva jársz,
alant vörös rózsakert illatoz' -
vándormadár szívvel hazatalálsz.
Lélekgyermeked álmatlanul sír,
szavaid mohón magába szívja,
édes betűd csoda-csöpp elixír:
szomját, vágyát, éhét csillapítja.
Fekete angyal suhan fölöttünk.
Az időt kivont kardjába fűztem,
végtelenbe ébredő gyönyörünk
hamuvá porladt az izzó tűzben.