zitaolah: Őrület (vers)
Megjelent:
Témakör: Magány



Őrület

Eltévedtem a világodban...
Valahol benned létezem...
S bár most egyek vagyunk,
én mégsem érezlek.
Csak úgy hiányzol, ahogyan
Fájhat a félelem.
Csontig hatol,
minden rést kitölt.
Nem enged, görcsbe ránt.

Belemarja magát a mindennapokba,
s dobálja játszadozva az idegrostokat,
mint egy bogár, úgy kaparász az agyba,
némán taszigálva a gondolatokat.

Ilyen vagy te nekem...
Kábítószer, méreg...
Most úgy megölelnélek,
de rettegek, félek,
még kikezelnének,
S elvonnának tőlem,
halálos dózisom.
Tudom, csak álmodom,
látomás kék szemed,
csak álmodom veled...

Csendben mosom véres
lepedőmet szüntelen
a vértől pirosló patakban,
fehéren vakít a napban,
s csak én láthatom,
s egyre csak áztatom,
áztatom...

Cipelem keresztem,
így kopok el csendben,
a magányos őrületben.
S így kellesz te nekem,
te vagy a nappalom, s éjjelem.
És minden, ami csak számít,
én megtennék érted bármit,
szótlanul adnám meg magam
neked, talán meg is halnék,
ha te úgy rendeled...



A weboldal neve:
Pieris · Πιερίς
interaktív kortárs művészeti portál
https://www.pieris.hu

A mű linkje:
https://www.pieris.hu/irodalom/olvas/mu/158308