A szerelem metamorfózisa
Éjszakáink kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyérmeleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart; örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
egy
sikolyrengetegben rejtjelezett táj. Megint
mélybíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét, húsát. Minden szerelem örök
tehetetlenségét: holtponttól holtpontig.
*
A padlóra szédült ruháink hanyag hatalmában,
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől testig érő mezítelenség;
színpadán az unott „szeretlek” szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf éjszakát a gyilkos
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja,
habzsolja az éhes fény. Szikrázó áramütésként
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran, pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát, bűbáját; minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.