Im-ígyen szóla… (Slóka)
Zarathustra im-így szóla: tíz év hegyi magány után,
feloldódott makacs csendem. A kopár hegytetők felől,
baljóslatú szelek keltek. Elhagytam megszokott hazám,
termékeny egyedüllétem. Érett férfikorom delén,
alászálltam a völgyekbe. Útban az anyaföld felé,
kísért sas repülő árnya; kígyó lopakodott mögém.
Alig értem a városba, nyomomban járt az alvilág;
a királyság sötétsége, megannyi megaláztatás.
A pórnépet tanítottam, okítottam uralkodót.
Kételkedő tanítványok, elvadult csőcselék között,
nem találtam magam másban. A szívemben uralkodó
vágy volt az emberebb ember, aki legyőzi önmagát.
Átkeltem a szivárványon, álmodtam kék eget mögé.
Szívdobogást kihallgattam, áthevített a lüktetés.
Tűzszökőkútba fojtottam a pokolbéli tűzkutyát.
Voltam bölcsek iránytűje, népem által elátkozott.
Esztelenek kigúnyoltak, arcul köptek az árulók.
Prófétaként nem élhettem, az elvárt csoda elmaradt.
Végül is meghasonlottam, elbűvölt a paráznaság.
Országomból kiűzetve, elcsábított egy új világ.
Jártam a testeket sorra, kéjdémon labirintusát.
Szeretgetett fiú, férfi; húsomra folyt a szűzi vér.
Tiportam szerető szívet, élveztem utcanő ölét. –
Zarathustra im-így szóla, félúton a pokol felé.