A diófának támaszkodva
A diófának támaszkodva, fekve olvastam el legalább kétszer az Egri Csillagokat. Zsíros kenyér volt a társam, ha éheztem. Az mindig megvolt. A diófa erősen délre dőlt. Én tíz éves voltam, a hetvenes évek végén természetesen. A zsírfoltok ma is megtalálhatóak a mű akkori, egykötetes kiadásában. Azt nyűttem én akkor. Nem tudtam, hogy mit olvasok. Egy szép kalandregénynek tűnt.
A diófát kivágtuk. Apám elővette fényesnyelű nagy fejszéjét, és a kezembe adva azt mondta: a fát úgy a legegyszerűbb kivágni, ha minden gyökerét elvágod. Azt a fát vágtam undorodva, aminek a tövében oly sokszor feküdtem. Apám szava parancs volt. Először egy méterre kellet vágni a gyökereket, aztán a fa tövében. Így haladtunk egyre lejjebb.
A fa kidőlt. Vele együtt az én életem is gyökerestül megváltozott, amikor láttam, hogy a diófák hogy végzik.
Azóta nem hiszek senkinek... csak a diófáknak.