Vissza-nem-hallgatható csendek
Jó volna már belefáradtan, Idők táguló háta mögül éberen csak figyelni a szösszenő rezdülések neszeit! Aggódó féltéseim Sziszifusz-pufók arcomra méltán kiültek. Idő-törmelék megidézi a múltakat akkor is, ha szándékkal menekültünk a szökött messzeségektől. Néma merengésekből táplálkozik a könnyű irgalom is. Gyermek-lelkemben sokadszor zokogó pityergések sírnak. Megkopogtatott foszlányokba még szerencsés két kézzel belekapaszkodni.
Gyilkoló csend sokadszor szólít magához: ,,Tedd meg, mert lehet, hogy holnapok vonulatán már késő lehet!” – Kitaszított, félelmes Magány inal öregedő, aggastyán tagjaimba, s félő, hogy az örök Kedvest, ki megosztott, lüktető szívdobbanásokat ajándékozott volna nekem – már sohasem ismerhetem! – Fehéren izzasztó, babonás napfény előbb még pásztáz, majd senyveszti különös gyűrűit arcom repedéseiben: valami nagyon különös dolog történik immár!
Fojtott parazsakként még felemelt fejjel lángolnának büszke, evilági romantikák; sikeres préda-lesőként alantas hálóvetők nyűvik fogaikat! – Csendjeimben kettőzött echó-hangok felelgetnek, s még most sem érzem, minden összerendezett gondolatom csapong s egyre nehezebben lelheti csak meg igazi helyét. Vágyak teremtő prései is mind ellenem fordultak. Hóhér-Idők rácsozott kényszerzubbonyán emberéletek vesztegelve várakoznak. Szólítják őket a semmik apró, kincses világai, s minden emlék sistergő, megavasodott ajtócsapkodás; ha szólítja lelkiismeretét az ember, gyakorta arca előtt meghátrál – vissza ritkán hallgatható!
Csendek kicsinyes neszeiből tevődött össze a tudható létezések összefüggése. Létezni csupán három lépés távolsággal ha merek – szétkapkodnának, ha hagynám, kisstílű fogdmegek!